A napóleoni háborúk után a XIX. század közepén, 1853 és 1856 között zajló Krími háború a korabeli Európa egyik legnagyobb jelentőségű harca volt, mely jelentősen átrendezte a nagyhatalmi erőviszonyokat a kontinensen. Hatása egészen az első világháborúig tartott, mivel alapjaiban határozta meg a szövetségkötéseket, főleg az orosz - osztrák viszonyt. De kik is harcoltak a Krím félszigeten és hogyna is kezdődött az egész?

Szevasztopol ostroma. Henri Louis Dupray metszete. Forrás: meisterdrucke.hu

Napóleon legyőzésében óriási szerepet játszott a cári Oroszország, így 1815-ben a Bécsi Kongresszuson a győztes nagyhatalmak közé került. Uralkodója I. Sándor cár (1801-1825) tagja lett a forradalmak közös leverését célzó úgynevezett Szent Szövetségnek. Utóda, I. Miklós (1825-1855) ennek a szövetségnek a tagjaként segített Ferenc Józsefnek leverni az 1848/49-es magyar szabadságharcot. 

Alig egy esztendővel később, 1850-ben Oroszország szemet vetett a gyengülő Török Birodalom egyes területeire, így a Balkánon fekvő Moldovára és Havasalföldre, illetve az úgynevezett tengerszorosokra (Boszporusz, Dardanellák) és a Kaukázusra. Mindegyik felsorolt terület esetében sikerült valamiféle hivatkozási alapot megfogalmazni az orosz bekebelezésre: a balkáni államok például görög-keleti vallásúak voltak, így az oroszok szerint a görög-keleti vallás-központ Moszkva védnöksége alá tartozóak, a szorosok és a Kaukázus pedig a korábbi időkben álltak már orosz függésben vagy szövetségben. (Bizánc-orosz kapcsolatok).

Mindezek miatt I. Miklós cár (1825-1855) követeléssel fordult szultánhoz, Abdul Medzsidhez. Ebben arra hivatkozva, hogy a cár feladata a görög-keletiek védelme, protektori jogokat követelt a balkáni területek felett és bizonyos kaukázusi régiók illetve a szorosok esetében. Törökország elutasította ezt, így háború tört ki, melybe Anglia és Franciaország is beavatkozott a szultán oldalán.

A térkép forrása: LINK

A harcok kezdetben a Balkánon zajlottak (oltenitai csata [Bulgária] 1853 november 4-én), majd török területeken (Sinop ostroma az oroszok által – 1953 november 30-án) majd a franciák és angolok hadba lépésével (a törökök oldalán) a Krímben. 

A Krím félsziget története:

A Dunántúlnál kisebb, alig 26 ezer négyzetkilométer nagyságú félsziget az ókortól kezdve stratégiai fontosságú volt, mert a Fekete-tengerbe benyúlva biztosítani tudta birtoklója számára a régió feletti uralmat. Értékes kikötői fontos keresekedelmi pontokká váltak az évszázadok során, mint a dél-orosz és ázsiai sztyeppe területek illetve a mediterránum közti forgalom közvetítői. Az ókorban Chersonésos névre hallgató terület eleinte a görög gyarmatosító poliszok célpontja volt, majd a rómaiak később a bizánciak szerezték meg. A középkorban egy ideig Genova birtokolta (a pestis innen indult ki), majd tatár fennhatóság alá került.

A XVIII. században II. Katalin cárnő meghódította a Fekete-tenger teljes északi partvidékét és így 1783-ban a Krím tatár kánság is orosz uralom alá került (és ezzel gyakorlatilag megszűnt). A Krím gazdája Oroszország lett.

A kírmi háború:

A félsziget hosszú történetében a legsúlyosabb harcokat az 1853-ban kezdődő krími háború hozta el. A hadműveletek során a Krím félsziget nyugati partján (Kalamita-öbölben) angol-franca-piemonti erők szálltak partra, török szövetségben az oroszokra támadva. Már 1854 október 14-én megkezdődött a Krím félsziget legjelentősebb városának (és erődjének) Szevsztopolnak az ostroma.  A harcokban kb 150 ezres nyugati haderő vett részt (100 ezer francia, 35 ezer brit és 14 ezer piemonti) Lord Raglan főparancsnoksága alatt. A tábornagy a harcok alatt kolerában halt meg 1855 júniusában. Lord Raglan nevéhez kötődik egyébként a háború egyik legnagyobb mészárlása is, ugyanis 1854 október 25-én a baklavai csatában félreérthető parancsot adott Lord Cardigánnak aki így az orosz ágyúk kereszttüzébe vezette a brit könnyűlovasságot. A rossz parancs 119 brit lovas értelmetlen halálát okozta. Végül a város csak 1855 szeptember 11-én esett el és került angol-francia-piemonti-török kézre. (Külön érdekesség, hogy Lord Cardigan - valódi és teljes nevén James Thomes Brudenell - a névadója a kardigán nevű ruhadarabnak, melyet a csatákban viselt.)

Közben az oroszok a Kaukázusban is vereségeket szenvedtek, ráadásul meghalt a cár is (tüdőgyulladásban). Az új orosz uralkodó II. Sándor (1855-1881) az elhunyt cár fia, békekötésre kényszerült a vereségek miatt. A párizsi békét 1856-ban írták alá.

Lord Raglan és Lord Cardigan. Forrás: Wikipedia1, Wikipedia2, 

A háború következménye lett, hogy egyrészt megromlott a viszony Ausztria és Oroszország között, mert Ferenc József nem segít a harcokban Oroszországnak. Ennek oka, hogy birodalma ekkor már eladósodott a Anglia felé. Másrészt a Balkánon autonómia jogokat kaptak a kisebb államok: Románia, Bulgária és Szerbia. Az 1856-os párizsi béke értelmében az oroszoknak ki kellett vonulniuk Moldvából és Havasalföldről. A két fejedelemség autonómiát kapott (1859), majd létrejöhetett Románia belőlük (1862).

Az oroszokat cserbenhagyó Ausztria innentől a világháborúk koráig ellenséges viszonyba került Moszkvával, mindkét nagy háborúban ellentétes oldalon álltak. Konfliktusuk a nagy háború kezdetén (1914-1918) a Balkán kérdésében hozza maj el az első összeütközést.

Harmat Árpád

Nagy várakozással ültem be a moziba Lóth Balázs filmjére, a Most vagy soha! című történelmi kalandfilmre, mely annyi kritikát kapott már a bemutató előtt is, hogy valóságos össz-társadalmi polémia kerekedett belőle. Persze a várakozás részemről - hivatásomból adódóan - inkább a történelemhűség felé irányult: mennyire tudta a rendezés és a stáb valósághűen és mégis szórakoztatóan visszaadni annak a bizonyos 1848 márciusi napnak az atmoszféráját és üzeneteit? Leginkább ez érdekelt a film kapcsán. Mennyire történethű?

A kép forrása: www.nfi.hu

Ami a hangulatot illeti: a látvány, zene, képi világ hármasa nagyon jól működik a filmben. A készítőknek sikerült visszaadniuk az 1848-as Pest-Buda különleges látványvilágát a sáros utcákkal, a német feliratokkal, a jellegzetes hajóhíddal (melynek nagyon komoly szerep lesz március 15 történetében) és a háttérben a még javában épülő Lánchíddal (melyet csak 1849-ben adnak át). Nem kis dolog ez, ha belegondolunk hiszen nagyon sok történelmi film kevéssé törődik ilyesmikkel. A Most vagy soha viszont valószerű háttérképekkel mutatja meg (például a tanulmányaikat folytató diákoknak) a korabeli, reformkori fővárost. A zenei aláfestés élvezetes, sokszor magával ragadó. Az alaphangulat tehát jó érzékkel eltalált végig a produkció alatt.

Ami magát a film alaptörténet-feldolgozást illeti: 1848 március 15 kapcsán mindig is volt egy sajátos nemzeti hiányérzetünk hiszen a mi forradalmunkat nem jellemezték nagy hadi-tettek, ostromok (mi nem rohamoztuk meg a Bastille-t), nem végeztünk ki egyetlen királyt sem és nem vívtunk véres utcai harcokat csatákat sem sok száz áldozattal. A mi március tizenötödikénk vértelen volt, nélkülözte a nagy hőstetteket. Ráadásul mindig is hiányzott az ellen-oldal: azt tudjuk mit tett a nagy napon Petőfi, Jókai, Vasvári, de kik álltak a másik oldalon? Kikkel harcoltak valójában a márciusi ifjak. A történelemkönyvekben csak arctalan osztrák katonák, tisztek szerepelnek, viszont egy hősiességet kiemelő filmhez kellenek a harci ellenfelek. Már ha van harc. Ami igazából nem volt. A film tehát részben teremt ellenfeleket részben kiemeli azokat a valós történelmi figurákat, akik ténylegesen az ellen-oldalt képviselték. Mindkét film-készítői törekvés érthető.

A kép forrása: www.port.hu

Ami a valós történelmi karaktereket illeti: a forradalom idején legmagasabb szintű osztrák katonai vezetőt Ignaz von Lederer bárónak hívták. Bécsben született és a forradalom napján már 78 éves volt. Lederer császári-királyi lovassági tábornok rendfokozatban a magyarországi főhadparancsnokság legfelsőbb vezetőjeként parancsolt a hadseregnek. A filmben Lukács Sándor alakítja (mégpedig nagyszerűen). A másik kulcsfontosságú vezető 1848 március 15-én a budai Helytartótanács alelnöke gróf Zichy Ferenc volt (filmbeli megszemélyesítője: Ruszina Szabolcs). Ők ketten: Lederer tábornagy és Zichy gróf képviselték a forradalom napján az elnyomó császári hatalmat, ők parancsoltak a nálunk állomásozó katonáknak és gyakorlatilag mindenkinek. Persze a forradalmi "harcokhoz" ők bizony kevésnek bizonyultak, főleg, hogy gyakorlatilag mindketten önként hátráltak meg a pesti tömeg akarata előtt. (Összesen kétszer néznek farkasszemet a forradalmárokkal katonák, mindkétszer félreállnak, tétlenségi paranccsal.) Kellettek tehát kitalált ellenfelek is a hősies forradalmárainkkal szemben.

Az egyik kitalált figura egy bizonyos Farkasch (a filmben Horváth Lajos Ottó alakítja), aki afféle besúgóként dolgozik Lederer tábornoknak. Létezésére nincs semmiféle bizonyíték, de azt el kell ismerni, hogy az osztrákok mindig is alkalmaztak besúgókat magyarországi uralmuk fenntartásához. Az már más kérdés, hogy ennyire aktív és harcias besúgók aligha akadtak akkoriban, pláne olyanok, akik ennyire alapjaiban szóltak volna bele a történelmi eseményekbe. De nyilván érthető a karakter filmbe csempészése, hiszen nélküle kivel is küszködne, harcolna, küzdene a márciusi ifjak hős csapata március 15-én? Végül kitaláltak azok a felbérelt "verőemberek" is, akik szintén a Habsburgoknak és Lederernek dolgozva olyan lelkesen gyújtják fel a pesti nyomdákat és verekednek Vasváriékkal az egyetemi épületek folyosóin a filmben. (Azok a bizonyos verekedések sajnos kicsit komikusra sikeredtek és inkább "cica-harc" komolyságúak. Bár az, hogy Bulyovszky Gyula mint egy tőről metszett John Wick verekszik feldobja a jelenetet.) A valóságban maguk az osztrák katonák jelentek meg a letartóztatásoknál, ők kardlapoztak ha kellett és ők csaptak le a politikai lázadókra is ha erre kaptak parancsot.

A kép forrása: Forum Hungary

A film egyik gyengéje tehát a negatív karakterek hiánypótló megjelenítése, mely bár valahol érthető, hiszen megszüntet egy történelmi rést a hősies forradalmi harcban ellenünk készülődő gonosz-erők folytonosságában, ám mégiscsak fikció és akciófilmes elemekkel felruházott fantazmagória. A másik gyengeség a márciusi ifjak karakter-ábrázolása, ami helyenként kitalált, elképzelt és olykor hiteltelen. Ugyanakkor nagy erénye a filmnek, hogy többször elhangzanak neveik és mindannyian bemutatásra kerülnek: Petőfi Sándor (Brettyán Nándor), Jókai Mór (Koltai-Nagy Balázs), Vasvári Pál (Fehér Tibor), Bulyovszky Gyula (Bordás Roland), Irinyi József (Ertl Zsombor), Irányi Dániel (Novkov Máté), Vajda János (Reider Péter), Sükei Károly (Szabó Sebestyén László), Vidats János (Hajdu Tibor), Degré Alajos. Történelmet ismerőknek illik tudnia ezeket a neveket. Ám néhányuk megjelenítése és több jelenetben cselekedeteik bemutatása már problémás.

A márciusi ifjak közül többek könnyelmű, már-már idétlen viselkedése kissé érthetetlen, mert a film kicsit XXI. századi jópofasággal ruházza fel őket. Holott a többnyire fennkölt (dagályosan író) Jókairól éppúgy nehéz ezt elképzelni, mint magáról Petőfiről. Vasvári nőcsábász mivoltának öt percenkénti hangsúlyozása már kb az ötödik ilyen utalás után is halálosan unalmassá válik. A modern beszédstílus még hagyján (bár természetesen egészen másként beszéltek akkoriban) de a néhol túlzó karakterisztika már bosszantó. Akár csak az, hogy a nagy nap reggelén a Pilvaxban ne találjanak szavakat az ottani vendégek előtt. A Pilvax a törzshelyük volt, szinte ott laktak, 1848 március 15-én onnan indultak ki az események, így az a jelenet melyben nehezen találva szavakat, félszegen kezdenek bele mindenbe kevéssé hiteles. Ugyanakkor a scene zárása, az utcáról beözönlő emberekkel, akik megbabonázva és lelkesen hallgatják a szavaló Petőfit már magával ragadó és megható. Alighanem a film egyik csúcspontja. Itt kell kiemelni Berettyán Nándor alakítását, aki szerintem jól jeleníti meg Petőfit, noha olyan kivételes ember mint Petőfi Sándor valószínűleg ezer évente születik, így szinte lehetetlen hibátlanul megidézni lelkesedését. (Én talán komolyabbnak és szenvedélyesebbnek láttam volna szívesebben, de ez már tényleg ízlés kérdése.)

A kép forrása: www.nlc.hu

Szendrey Júlia, akit Mosolygó Sára alakít sokkal nagyobb jelentőséget, hangsúlyt és játékidőt kap a filmben, mint amekkora valós szerepe volt 1848 március 15-én. Az akkoriban alig 19 esztendős, állapotos leányzó aligha verekedett aznap császári besúgókkal, viszont történelmünk legelső kokárdáját valóban ő tűzte fel hites ura, Petőfi Sándor mellére. Mosolygó Sára természetes bájjal és néhol átütő kisugárzással alakítja a költő feleségét és számomra (néhány kritizálóval ellentétben) nagyon is elnyerte tetszésem az a jelenet, melyben a császári bérencek szemébe nézve mondja nekik: "hát ti soha nem álmodtok?" noha nyilván ez is romantizált fikció csupán.

A film végigmegy a nagy nap történelmi állomásain a Pilvaxtól a Helytartótanácsig és Táncsics kiszabadításáig (akivel egyébként később - kiszabadítása után - meggyűlt a baja a forradalmároknak, mert még egy vödör víz nyakába zúdításával sem tudták felébreszteni mély álmából, hogy a forradalom estéjén kikeljen az ágyból és jöjjön el a Nemzetibe). Az egyes helyszínek látványban és cselekmény-szinten is megfelelnek a valóságnak. A Farkasch kezében folyamatosan megjelenő Colt Dragoon revolver körüli vitára annyit mondanék, hogy bizony lehetett ilyen típusú fegyver akkoriban Magyarországon, hiszen a Colt fegyvergyár 1847 őszén kezdte meg a típus tömegtermelését és 1847 végéig 240 darabot piacra is dobott. Ebből éppen kerülhetett hozzánk is néhány darab. (A típus pontos neve egyébként: Whitneyville-Hartford Dragoon Colt Revolver. [forrás])

Végső értékelésem a filmről kedvező, a mérleg nálam pozitív irányba billen a történelemhű látványvilág és a néhány fennkölt illetve megható jelenet miatt, melyek hatni tudtak rám. Bár arra nézve nincs elég pénzügyi ismeretem, hogy eldöntsem mindez arányban áll e a filmre elköltött állítólagos 6,1 milliárd forinttal, de film-élményként szerintem erős a sztori hatása és katarzist is kapunk ha engedjük, hogy magával ragadjon bennünket a film hangulata. Igazából kár kihagyni (politikai oldaltól függetlenül).

Harmat Árpád

A világtörténelem egyik legsikeresebb és legérdekesebb alakja, Bonaparte Napóleon iskolai tananyag a gimnáziumokban, de amellett a filmvilágot is gyakran megihleti: Yves Simoneau 2002-ben egy sorozatot, Ridley Scott pedig idén egy egész estés nagyfilmet készített életéről (az utóbbi alkotás jelenleg már megtekinthető a magyar mozikban). Kérdés azonban, hogy valójában milyen ember volt Napóleon? A filmek hű képet festenek alakjáról? Jelen poszt ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Forrás: LINK

Bonaparte Napóleon Korzikán született egy olasz gyökerekkel rendelkező kisnemesi családban. Bár a szigetecske akkoriban, 1769-ben már Franciaország részét képezte, lakói nagyobb részt olaszok voltak és csak nagyon keveseknek sikerült feltörniük onnan a francia elitbe. Napóleonnak mindenesetre ez összejött, hiszen kamasz fiúként már egy rangos franciaországi kadétiskolába járhatott, ahol alig 16-17 évesen tüzérhadnagyi rendfokozatot szerezhetett. Mivel tehetségesnek bizonyult, egy pontig meredeken emelkedett a ranglétrán. Még éppen csak betöltötte a 24-et, amikor már elérte a dandártábornoki rendfokozatot. (Ez napjainkban szinte elképzelhetetlen.) A gyors karrierben persze nagyon jelentős szerepet játszott a történelem is, hiszen Napóleon éppen abban az időszakban lépett a katonatiszti pályára, amikor Franciaországban forradalom kezdődött és hazája évtizedeken át tartó háborúkba bonyolódott Poroszországgal, Ausztriával illetve Angliával. Háborús időkben pedig gyorsabban lehet bizonyítani, hőstetteket végrehajtani és kitűnni, így feljebb és feljebb emelkedni egészen a tábornokok kivételezett csoportjáig.

Napóleon kezdeti gyors emelkedésében három tényezőnek volt döntő szerepe: először is bravúros tehetséggel harcolt Toulonnál 1793 júliusában, amikor a jakobinus vezetést szolgálva vert le egy királypárti felkelést és lövette ágyúival sikeresen a felkelőket támogató brit hajókat. Másodszor Párizsban bizonyított a jakobinusokat megbuktató Paul Barrasnak, amikor kartács tűzzel vert vissza egy ugyancsak királypárti megmozdulást. Végül a két említett sikerét kiegészítve megjelent a párizsi elit világában is, ahol madame Tallien szalonjában magára vonta a Franciaországot akkoriban vezető körök figyelmét. (Ebben nem kis szerepet töltött be agglegény státusza és lovagiasan gáláns viselkedése, mely imponált a nagy vezetők feleségeinek.) A három felsorolt tényező hatására nevezte ki Barras itáliai frontparancsnoknak 1796-ban. Innentől lett a francia hadsereg legfontosabb tábornokainak egyike.

Miközben katonai karrierje megindult meredeken felfelé, magánélete is érdekes fordulatokat vett. Napóleon életében 4 nő játszott kiemelkedő szerepet. A legelső egy fiatalkori szerelme Desirée Clary volt (egy marseillesi selyemkereskedő lánya), a második Josephine Beauharnais egy Napóleonnál 6 évvel idősebb özvegyasszony (akivel 13 évig volt házas, 1796 és 1809 között), harmadszor egy lengyel grófnő Marie Walewska (aki 17 évvel volt fiatalabb a császárnál és akit 1807-ben ismert meg) és végül második felesége, Maria Lujza az osztrák császár lánya, akit 1810-ben vett el politikai (és dinasztia alapítási) okokból. Legnagyobb hatást a 4 hölgy közül Josephine gyakorolta a feltörekvő tábornokra, ám kapcsolatuk sokszor volt viharos és boldogtalan.

Josephine Firmin Massot festményén. Forrás: LINK

Napóleon igazi dicsőség sorozata hadvezérként 1796-ban kezdődött Itáliában, ahol sorra aratta diadalait (például a nevezetes Marengoi csatában.) Egyiptomban is bizonyított az angolok ellen, majd ezt követően vagyis 1799-ben következett élete első nagy fordulata: elhatározta, hogy átveszi az uralmat Franciaország felett (megvédelmezve a korábbi katonai sikereket és biztosítva a "rendet, szakértelmet" a hadsereg felett.) A nevezetes brumaire-i államcsíny (1799 november 9-én) révén katonáival és Joachim Murat tábornok segítségével, illetve Talleyrand és Fouché miniszterek támogatásával megkaparintotta a vezetést (önmagát első konzullá nyilvánítva). Innentől még 5 év telik el császárrá koronázásáig, amire 1804 december 2-án kerül sor Párizsban a Notre Dame székesegyházban páratlan külsőségek közepette.

Császárként Napóleon nem csak Franciaország de Európa ura is akart lenni, sorra győzte le ellenfeleit. Bár a kontinens nagyhatalmai hét alkalommal is összefogtak ellene, különböző koalíciókat alkotva, valójában 1800 és 1813 között senki nem tudta legyőzni és hatalmát megingatni. A francia császár Ausztriát kétszeri győzte le (Austerlitz majd Wagram mezején) a poroszokat 1806-ban kényszerítette térdre (Jéna, Auerstadt, Friedland melletti győzelmek), Spanyolországot 1808-ban hódoltatta (madridi bevonulás). Ekkor, vagyis hatalma csúcsán 1807-ben és 1808-ban lábai előtt hevert már egész Európa. (Tilsti béke 1807 nyara). A britek tengeren ellenálltak ugyan Napóleon flottájának, de tenni ők sem tudtak semmit hódításai ellen.

Bár az orosz hadjárat 1812-ben kudarccal zárult Napóleon szempontjából (csatát itt sem vesztett viszont az iszonyúan hideg tél a hatalmas távolságok és a felperzselt föld taktikája miatt odaveszett serege), az első igazi vereségére 1813 októberében került csak sor, amikor a porosz, osztrák, svéd és orosz csapatok döntő győzelmet arattak felette. Elkerülhetetlen lett Párizs eleste és Napóleon elfogása. Ekkorra azonban szimbólummá vált így csupán száműzetésre ítélték Elba szigetére (az olasz partokhoz).

Austrelitz (Forrás: military-history.org)

Napóleon 100 napos visszatérése 1815-ben bebizonyította, hogy a franciák számára alakja a nemzeti nagyság jelképe. Százezrek támogatták újra abban, hogy megint elfoglalja helyét a nemzet élén. Bár seregével bevonult Párizsba, a hetedik európai koalíció már túlerőt alkotott vele szemben és Waterloo mezején végleg legyőzte a világ legsikeresebb hadvezérét. Napóleon száműzetése Szent Ilona szigetére (mely az Atlanti óceán távoli vidékén teljesen elszigetelte az egykori császárt) egy különleges életút utolsó állomása lett. Franciaországba visszatértek a Bourbon uralkodók.

Milyen ember volt tehát Napóleon?

Katonai és hadvezéri szempontból zseninek nevezhető, aki élete 61 csatájából csak hetet vesztett el (ezek közül egy esetben úgy veszített, hogy betegen vezette hadait, egyszer elárulták, egyszer pedig nem teljesítették parancsait). Senki nincs azonban a történelemben, aki ennyi csatát vívott volna (még Caesar vagy Nagy Sándor sem közelítik meg). Uralkodóként felvilágosult döntéseket hozott, valódi államférfiként vezette országát. Ugyanakkor nem volt jó emberismerő: számtalan esetben becsapták azok, akikben megbízott, többen elárultak és gyakran méltatlanokra pazarolta bizalmát.

Híres volt arról, hogy az általa meghódított és/vagy kialakított országok élére saját családtagjait ültette: egyik testvére Joseph Nápolyi és spanyol király lett (1808-1813), másik testvére Jerome kapta a Vesztfália királya címet (1807-1813), Louis nevű öccse pedig Hollandia királya lett (1806-1813).

Nem volt sok szerencséje a nőkkel: Josephine ugyan szerette Napóleont, mégis megromlott kapcsolatuk, viszont a későbbiekben sem talált magának olyat, akivel boldog lehetett volna. Második házassága csak politikai okokból köttetett és bár egy fiú utóddal ajándékozta meg (ő volt a Sasfiók) a gyermek nem léphetett örökébe és fiatalon meg is halt.

Katonái szerették és mindenhová követték, mert a kor szokásaival ellentétben mindenhol osztozott a sorsukban. Tábornok létére is ott gyalogolt katonái között, sőt később császárként is gyakran volt a harcok sűrűjében. Nagyon értett az ágyúkhoz és szinte minden fegyvernemben szakértőnek bizonyult. Páratlan stratéga volt, hatalmas taktikus és kitűnő hadvezér. Ugyanakkor tábornokaival nagyon változó volt kapcsolata. Legfőbb hadvezérei közé tartozott Jean Moreau (1804-ig), Joachim Murat, Louis-Alexandre Berthier, Charles Gudin, Bernadotte, Michel Ney, Nicolas Davout. Többen közülük ellene fordultak vagy cserben hagyták.

Meg kell viszont említeni azt is, hogy Napóleon ellenfelei között is találunk nagy tehetségeket, mint Arthur Wellesley tábornokot, az angolok legjobbját, aki katonai rátermettségben közel járt Napóleonhoz, de megemlíthető még Kutuzov, Blücher és Nelson is a nagy riválisok táborában.

Zárásul kiemelném, hogy egy olyan kivételes és összetett embert mint Bonaparte Napóleon, csak több szempontból vizsgálva szabad megítélnünk és nem elegendő csupán a filmekre hagyatkoznunk, hanem életrajzának, tetteinek és csatáinak a megismerésére is fontos.

Az emberiség eddigi történelme során 1962 őszén került legközelebb egy atomháború kirobbanásához, a hírhedt "kubai rakétaválság" idején, amikor a konfliktus 13 napja alatt (1962 október 16 és 28 között) nagyon kevésen múlt egy nukleáris holokauszt bekövetkezése. Az esemény közelgő évfordulója a 61 évvel ezelőtti válság felidézésére késztet bennünket. Mi történt tehát pontosan 1962 októberében.

Kennedy és tábornokai 1962 október 16-án (forrás: wsj.com The Wall Street Journal)

Kuba az 1950-es években (1952-től egészen 1959-ig) egy Amerika-barát katonai rezsimet működtetve egy Fulgencio Batista nevű diktátor alatt jobboldali, nyugatias politikát folytatott. Havanna az amerikaiak közkedvelt utazási célpontja volt ekkoriban, rengeteg kaszinót fenntartva szinte az USA egyik városaként fogadta északi szomszédjának polgárait.

Közben azonban 1953-ban egy kubai jogászból lett aktivista, bizonyos Fidel Castro ellenállási csoportot szervezett Batista elűzésére. Bár első kísérletük kudarcot vallott (Moncada laktanya ostroma 1953 nyarán) és elmenekülni kényszerültek Kubából, később a közeli Mexikóban elszánt katonai csoporttá alakultak. Ez a csoport aztán 3 évvel később 1956 december 2-án partraszállt Kuba déli részén (Santiago de Cuba közelében) A kezdetben alig 100 fős egység innentől rohamosan gyarapodott a hozzájuk tömegesen csatlakozó kubaiak révén. Közben Castro két alvezére: az orvosból lett szabadságharcos Che Guevara és a művésznek készülő de forradalmárrá lett Camilo Cienfuegos valódi hadsereggé szervezték a gerillákat. A végső győzelemre nem kellett sokat várniuk: 1959 január 2-án a Castro gerillái elfoglalták a kubai nagyvárosokat és bevonultak Havannába is (a lakosság hatalmas ovációja és ünneplése közepette).

Kuba teljesen átalakult: korábbi vezetői és Batista kormánya elmenekültek a sziget pedig kommunista rendszerű, szovjet-barát és Amerika-ellenes országgá változott. A Hruscsovval barátkozó Castro már 1962-ben titkos hozzájárulását adta ahhoz, hogy a szovjetek előretolt katonai bázisként tekintsenek Kubára.

Castro és Hruscsov 1963-ban (forrás: america.cgtn.com)

Közben az Egyesült Államok elkeseredve vette tudomásul a kubai fordulatot és Eisenhower elnök hozzájárulásával 1960 őszén katonai tervet dolgoztak ki Castro elűzésére. A Kennedy elnökségére átcsúszó, CIA által megtervezett és támogatott 1961 áprilisi Disznó-öbölbeli akció azonban kudarcba fulladt. (A hadműveletet gyakran tulajdonítják Kennedynek, holott azt még az Eisenhower adminisztráció találta ki és készítette elő.)

A rakétaválság igazából már 1962 október 14-én kezdetét vette, amikor egy amerikai U-2 es felderítőgép képeket készített Kuba felett a szigetországba telepített szovjet rakétabázisokról. Az oroszok ugyanis 1962 nyarán a legnagyobb titokban 5 rakétaezredet telepítettek Kubába. A felvételek csak október 16-án kerültek Kennedy asztalára, aki azonnal megbeszélést hívott össze bizalmas tanácsadóival. John Fitzgerald Kennedy az elnöksége  alatt csak 5 tanácsadóban bízott meg igazán: öccsében Robert Kennedyben, aztán Kenneth O'Donnell kabinetfőnökben, illetve Robert McNamara védelmi miniszterben és két további tanácsadóban: Larry O'Brianben és David Powersben. A szűk kis csapat rendkívül veszélyesnek ítélte a helyzetet, hiszen az indítóállomások alig 150 kilométerre voltak csak Amerika partjaitól. Az egész ügy előbb a hadsereg vezetőivel, majd a törvényhozással végül az amerikai néppel is megosztásra került. Az újságok a címoldalaikon hozták a hírt a kubai veszélyről. Amerikán szabályos pánik lett úrrá.

A Miami News 1962 október 23-án megjelent száma (forrás: LINK)

A válság innentől három szálon "futott": a Kuba körüli vizeken, ahová Kennedy az amerikai haditengerészet legjobb hajóit küldte, hogy blokádot kialakítva zárják körül a szigetországot (megakadályozandó újabb szovjet rakéták odaszállítását) azután az ENSZ-ben, ahol az amerikaiak a világ elé tárták a kubai rakétákról készített felvételeket (miközben a szovjet követ tagadta a képek valódiságát), végül a Fehér Házban, ahol folyamatos viták zajlottak a követendő amerikai lépésekről.

Az amerikai hadsereg tábornokai azonnali csapást javasoltak Kennedynek, folyamatosan követelve tőle a határozott katonai fellépést Kuba ellen. A magas rangú katonai vezetők elleneztek mindenfajta tárgyalást a szovjetekkel és az atomháború veszélye sem tántorította el őket attól, hogy fegyveres csapást követeljenek Kennedytől. Az amerikai elnök tanácsadói szerint viszont ha az USA megtámadja Kubát, akkor elindul egy végzetes eseménysor mely elvezet a harmadik világháború kirobbanásáig (az oroszok csapást mérnek Berlinre az amerikaiak Moszkvára mire a Szovjetunió elindítja rakétáit az amerikai nagyvárosok ellen). Szerencsére Kennedy mindvégig  higgadt maradt és jó döntéseket hozott (nem hallgatva a háborút követelő hangokra).

Stevenson amerikai megbízott bemutatja az ENSZ-ben a rakéták felvételeit (1962 október 25., forrás: LINK)

A Fehér Házi viták közben Hruscsov kapcsolatba lépett az amerikai döntéshozókkal. A szovjet vezető először egy amerikai újságíróval üzent (akit egy Amerikában ténykedő KGB ügynök keresett fel korábban,) később levélben zajlott a kommunikáció végül a szovjet nagykövetségen történtek megbeszélések. Az első szovjet megkeresés arról szólt október 26-án, hogy ha az USA garantálja, hogy nem támadja meg Kubát, akkor a Szovjetunió kivonja rakétáit a szigetországból. A második szovjet üzenet (mely levélben jött) kiegészítette a javaslatot azzal, hogy Amerikának ki kell vonnia PGM-19 Jupiter rakétáit Törökországból, ha azt akarják, hogy Kuba is mentes legyen a szovjet rakétáktól. Végül Kennedy testvére, Robert, a válság tizenharmadik napján személyesen ment el egy követségi tárgyalásra a szovjetekhez, ahol tett egy végső ajánlatot (a nagykövet előtt). A javaslat úgy szólt, hogy az USA nem támad Kubára és kivonja rakétáit is Törökországból, de a rakéta-kivonás csak fél év múlva történik meg, hogy a lakosság ne kösse azt össze a kubai eseményekkel. Ebbe Hruscsov belement és 1962 október 28-án hivatalosan is bejelentette a szovjet rakéták elszállítását Kubából, majd novemberben a 40 ezres szovjet katonai kontingenst is hazarendelte a szigetországból.

Végül 1962 novemberére megoldódott tehát a kubai rakétaválság, melyhez nagyon nagy mértékben kellett Kennedy felelősségteljes és higgadt magatartása is. A nagyhatalmak között forró drót létesült, hogy a továbbiakban megkönnyítsék a kommunikációt egymás között. A világ pedig fellélegezhetett, mert elhárult egy pusztító nukleáris holokauszt veszélye, a globális atomháború lehetősége.

Harmat Árpád

Párizsban az 1789-es nagy francia forradalom kezdetét a Bastille ostroma jelentette, amikor a párizsi nép megtámadta a Bourbon királyok hatalmát jelképező, az elnyomást szimbolizáló és akkoriban börtönként működő hatalmas vár-épületet.

A francia főváros belterületén helyet foglaló óriási, nyolctornyú várbörtön a Bourbonok (XIV.-XV-XVI. Lajos) alatt lett egy korszak jelképe. Titokzatos építményként ugyanis a királyi uralom ellen szervezkedők kínzókamrái kaptak helyet falai között. Legalábbis a nép így hitte. Valójában azon a bizonyos napon alig hét fogoly élt falai között, akik közül egyik sem volt politikai okokból letartóztatott lázadó. Az ostromban százan haltak meg és a vár elfoglalása örökre a forradalom jelképe lett. De hogyan is kezdődött és hogyan zajlott az egész?

A Bastille ostroma. (forrás: wikipedia.org)

A francia főváros közhangulata már 1789 tavaszán szélsőséges és lázadás-közeli állapotba került, amikor XVI. Lajos a hosszú idő után összehívott rendi gyűlésen megjelenő harmadik rend képviselőit (akik egyébként a polgárság és a köznép akaratát jelenítették volna meg) nem engedte ülésezni és termüket önkényesen bezáratta. Válaszul a képviselők Jean Bailly és Emmanuel Joseph Sieyès abbé vezetésével 1789 június 20 –án a közeli labdaházba vonultak és esküt fogadtak egy alkotmány kikényszerítésére. (Ez volt a híres "labdaházi eskü")

„Esküszünk, hogy sohasem válunk meg a Nemzetgyűléstől, s bárhol összegyűlünk, ahol a körülmények megkövetelik, amíg létre nem hoztuk és szilárd alapokra nem fektettük a királyság alkotmányát.”

Az abszolutizmus ellen lázadók új rendszert követeltek, az „ancien regime” azonnal lezárását és egy olyan Franciaország megteremtését, melyben a valódi hatalom már nem a kiváltságos nemesség és papság kezében van (a királyi hatalom korlátlansága mellett), hanem a teljes lakosságot képviselő nemzetgyűlésé (parlament). 

A király átmenetileg meghátrált és hozzájárult ahhoz, hogy a három rend (papság, nemesség, polgárság) együttesen ülésezve megkezdje a régi rendszer átalakítását és egy alkotmány megszövegezését. Ám behódolása csak színjáték volt csupán. Titokban Párizsba rendelte zsoldos katonáit és megerősítette helyőrségeit is. Később, július 11-én menesztette a lakosság számára népszerű főminiszterét Jacques Neckert, és új, konzervatív kormányt nevezett ki az ország élére. Minden jel arra utalt, hogy XVI. Lajos a változásokat követelő képviselők és tiltakozók letartóztatására készül, majd elfojtja a kezdődő megújulást. De a legnagyobb felháborodást a zsoldosok megjelenése okozta.

Válaszul Párizs népe azonnal fellázadt. A Palais-Royal nevű nyilvános parkban rögtön gyújtó hangú szónokok tüzelték az egybegyűlteket. Az egyik legjelentősebb szónokot Camille Desmoulins –nek hívták. A 29 éves, markáns kiállású fiatalember korábban ügyvédként és újságíróként is dolgozott és évek óta a francia abszolutizmus egyik legfőbb kritizálójaként volt ismert.

Camille Desmoulins (forrás: wikimedia.org)

1789 július 12-én Desmoulins és La Fayette márki (a nemzetgyűlés egyik vezetője) hadba szólították Párizs népét, és mindenkit arra kértek, hogy a gyűlölt Bourbon liliomok helyett a trikolort (Párizs színeit) viseljék. Ezzel megkezdődött a kokárdák elterjedése.

Desmoulins lelkesítő beszédeit még másnap is ezrek hallgatták. Amikor a Bastille megtámadására buzdított, hallgatói számára egyszerre két cél is világossá vált: egyrészt el kell tüntetni a gyűlölt rezsim szimbólumát, másrészt fegyvereket kell szerezni a várbörtön hatalmas fegyverraktáraiból. A párizsi tömeg július 13-án és 14-én fegyverkezésbe kezdett: kifosztották az Invalidusok Épületének fegyverraktárát, majd másnapra  a Bastille és hatalmas lőporkészletének megszerzését határozták el.

A Bastille

A hatalmas várat még az 1300 –as évek végén építették, hogy a párizsi városfal keleti oldala felett tudjon őrködni. Az angolokkal vívott „Százéves háború” idején készült és a főváros legfontosabb erődítménye volt. Ám később Párizs terjeszkedni kezdett, a városfal áthelyeződött majd jelentőségét vesztette és a Bastille a belvárosba „került” funkcióját veszítve. Hogy mégis kihasználják valahogyan, börtönként és fegyverraktárként kezdték használni, majd ide költöztették a rendőrség több részlegét is. Később, XV. és XVI. Lajos alatt, amikor az abszolutizmus teljes önkénye mellett a válságok, például az éhínség, nyomor és kilátástalanság érzése is sújtották a népet, a szembeszegülőket gyakran a Bastille –be vitték, hogy örökre elhallgattassák őket. Később, a forradalom küszöbén azonban már erre a célra sem alkalmazták az épületet és csupán piti bűnözőket őriztek falai között. Ám régi funkciója és rettegett jellege továbbra is félelmet keltett. 1789. július 14 reggelén a Bastillet összesen 114 közkatona őrizte, egy őrmester és öt tiszt vezetésével, Bernard René de Launay kormányzó parancsnoksága alatt. Ami a rabokat illeti, az ostrom napján összesen heten voltak.

Az ostrom

1789 július 14-én reggel egyre gyarapodó tömeg gyűlt az erőd köré, főleg Desmoulins buzdítására. A legtöbb forrás 800-900 köré teszik azoknak a számát, akik a Bastille ostromára készültek. A támadást tervezők zömét a közeli Saint-Antoine külváros egyszerű munkásai és kiskereskedői tették ki. Már a délelőtt folyamán követeket menesztettek a várbörtön parancsnokához, ám a kormányzó nem volt hajlandó átadni az erődöt. Ugyanakkor a békés megoldás reményében – és hogy ne hergelje a tömeget - bevonatta az ágyúkat. Lépését azonban félreértették a párizsiak. Az ostromra készülők azt gondolták ugyanis, hogy a Bastille ágyúit azért vonják be, hogy megtöltsék azokat és később a tömegbe lőjenek velük. A várban ekkor (az ostrom megindulásának küszöbén) 120 katona készült ágyúikban bízva a legvégsőkig történő harcra.

Az ostrom kora délután nagy elszántsággal vette kezdetét. Kitört a nagy francia forradalom! Ugyanakkor teljes volt a szervezetlenség és a káosz. A zűrzavarnak végül a felkelők oldalára állt hivatásos katonák vetettek véget. Néhány tiszt ugyanis több szakasznyi katonát gyűjtött össze az átálltak közül, és szabályos katonai egységet szervezett belőlük. A század a vár csapóhídjával szemben két ágyút állított fel készen arra, hogy szétlőjék a vár leggyengébb pontját, a bejáratot. A kormányzó azonnal érzékelte, hogy már komolyabb a veszéllyel kell szembenéznie. Most már nem egyszerű polgárok rohamozzák a falakat, melyekben soha nem tudnának kárt tenni, hanem valódi ágyúk szegeződnek a várra, képzett tisztek irányításával. A parancsnok megrettent és lebocsátotta a felvonóhidat. Ugyanakkor katonái nem voltak hajlandóak harc nélkül átadni az épületet és az ágyúkat az ostromlókra irányítva tüzelni kezdtek. Óriási lett a mészárlás. Becslések szerint legalább száz ostromló halt meg azonnal az ágyútűzben. Délután 5 órára az ostromlók bejutottak a várba és lefegyverezték az őrséget.  De Launey kormányzót rögtön megölték, és katonáinak egy részére is azonnali halál várt. A gyűlölt várbörtönt ezt követően szinte a földdel tette egyenlővé Párizs népe. A lakosság lebontotta és széthordta köveit.

Ami a forradalmat illeti: XVI. Lajos a Bastille ostroma után megrettent és azonnal beadta derekát. A nemzetgyűlés alkotmányt hozhatott létre, mely a valódi hatalmat kivette a király kezéből. Győzött a forradalom és bár a továbbiakban a különböző rétegek egymással kezdtek harcot - miközben XVI. Lajost is kivégezték - Franciaország átalakulása nagyon sok területen véglegessé vált. A változás pedig 1789 július 14-én vette kezdetét, azon a bizonyos napon, a Bastille ostrománál.

Harmat Árpád

Felhasznált anyag:

• Georges Duby: Franciaország története I-II. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

2001 szeptember 11-én megrendült a világ, amikor váratlanul egy terrorszervezet súlyos csapást mért az USA –ra. Aznap a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba két utasszállító repülőgép csapódott, ami miatt mindkét épület összeomlott két órán belül, ráadásul több épület is az ikertornyokhoz hasonlóan összedőlt, vagy megrongálódott. Több mint 3 ezer ártatlan ember vesztette életét néhány óra leforgása alatt, sokan az összedőlés előtti pillanatokban az öngyilkosságot (ablakokon való kiugrást) választva. 

A kép forrása: lafra.org

A világ mélységesen megdöbbent az akkoriban 33 éves Mohamed Atta egyiptomi születésű Al-Kaida terrorista által vezetett iszlamista csoport kegyetlenségén, akiknek tagjai egyszerű késekkel és vágóeszközökkel térítették el a repülőgépeket. New York utcái háború sújtotta övezetté változtak, a világ összes TV csatornája a katasztrófáról tudósított. Aki akkoriban bekapcsolta TV készülékét, soha nem felejti el, amit látott. Földünk soha nem lett már a régi. A következmények megváltoztatták. Noha sokan még ma sem képesek elfogadni a valóságot - és mindenféle összeesküvés-elméletekben hisznek - 2001 szeptember 11 eseményei ma már jól rekonstruálhatóak.

Aznap két utasszállító csapódott a WTC tornyokba, egy harmadik repülőgép a Pentagon Virginia állambeli arlingtoni épületébe repült, a negyedik eltérített gépet pedig egyes feltételezések szerint a terroristák a Fehér Házba irányították volna, de az utasok visszafoglalták, azonban már nem tudták megmenteni a lezuhanásról. Ez az utasszállító repülő Washingtontól mindössze 15 percnyire, Pennsylvania államban, Shanksville mellett csapódott a földbe. A repülőjáratok egyetlen utasa sem élte túl a támadásokat. A terrorakció folyamán a géprablókkal együtt összesen 3031 ember vesztette életét.

Az eseménysor ráébresztette a világot arra, hogy földgolyónkon egy új biztonságpolitikai korszak vette kezdetét. Ebben az új korszakban már nem a modern államok tömeghadseregei jelentik egymásra a legfőbb veszélyt, hanem a korábban harmadik világnak nevezett területek terrorszervezetei hordozzák a legnagyobb biztonsági kockázatot minden földlakó számára.

Az akció végrehajtója az Al-Kaida terrorszervezet volt

Az Al-Káida egy 1988 –ban megalakult iszlám terrorszervezet amelyet a gazdag szaúd-arábiai vállal­ko­zó, Oszama bin Laden hozott létre a Szovjetunió ellen harcoló Afganisztán­ban tevékenykedő veteránokból.

Oszama bin Laden. Forrás: theguardian.com

Feltételezések szerint alvó ügynökei révén a világ 50–60 országában is jelen lehetett. A szélsőséges iszlám ideológia alapján álló al-Káida célja elsősorban az Egyesült Államok, de általában véve is a nyugati világ és Izrael, valamint a nyugatbarát iszlám országok meggyen­gí­tése, illetve megsemmisítése volt. Fennállása során több ezer terroristát képzett ki elsősorban afganisztáni táborokban. 1979-től maga Oszama bin Laden is részt vett az afganisztáni harcokban és a CIA megbízásából a szovjetek elleni ellenállás szervezésében. Később hathatósan támogatta a tálibokat. Az amerikaiak afganisztáni beavatkozása után tartózkodási helye hosszú éveken keresztül teljesen ismeretlen volt.

Az al-Kaida szó arab eredetű, az „ülni” jelentésű kaada igéből képzett névszó, formailag nőnemű folyamatos melléknévi igenév. Mivel a nőnemű alakok többes számot is kifejezhetnek, így jelentése „ülők”. A szóalak azonban önálló főnévként is működik, itt jelentése: „alap”, „alapozás”. Az al-Kaidát az teszi különösen veszélyessé, hogy biztos anyagi hátterű, egy­mással laza összeköttetésben álló, meglehetősen önálló, nehezen fel­de­rít­hető szervezetekből áll. Számos nagyon súlyos merényletért teszik felelőssé. Ezek közé tartozik például a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni 1993-as robbantásos merénylet, az USA kenyai és tanzániai nagykö­vetségének 1998-as felrobbantása (225 halott, több száz sebesült), a Világkereskedelmi Központ elleni repülőgépes támadás 2001. szeptember 11-én (több ezer halott, illetve sebesült), és feltételezések szerint az al-Káidának köze volt a 2004. már­cius 11-i madridi robbantás-sorozathoz is.

2001.szeptember 11-én a World Trade Center elpusztult, a Pentagont hamar helyreállították. A terrorakció folyamán géprablókkal együtt összesen 3031 ember vesztette életét.  Az áldozatok túlnyomó többsége civil volt.

A részletek

A géprablók a repülőgépekre felcsempészett szúró-fegyverek segítségével ölték meg vagy tették hatástalanná a pilótákat, utaskísérőket és utasokat. Az eltérített gépekről indított telefonhívásokból tudhatjuk, hogy késeket használtak két esetben is. A támadást követően pár órával az FBI meg tudta nevezni a terroristákat, néhány esetben azok személyes ismertetőjegyeit is.

Az elkövetők. Mohamed Atta az AA11-es járat sorában az utolsó képen szerepel. Forrás: abc.net.au

Az egyiptomi Muhammad Atta volt a géprablók vezetője és a pilóták egyike. (A repülőgép vezetést az USA -ban tanulta meg, oktatója furcsállta is, hogy a landolás gyakorlására mennyire nem fektetett hangsúlyt.) Atta társaival együtt meghalt az akcióban, de poggyásza, mely nem került fel a gépre, felfedte a terrorista társainak személyazonosságát, és más terveket, részleteket és támadásuk hátterét is. A terroristák közül 15 fő Szaúd-Arábiából, kettő az Egyesült Arab Emírségekből, egy fő Egyiptomból és egy fő Libanonból származott és akadtak pakisztániak is, mint Ramzi Yousef és Abdul Murad.

A George Washington University egy filozófia professzora és korábbi CIA ügynök, Jerrold Post szerint a támadók műveltek, vallásukat illetően teljesen eltökéltek voltak. A terrortámadásokat vizsgálók egyike volt az FBI is, melynek PENTTBOM kódnevű vizsgálata az iroda legnagyobb, legösszetettebb nyomozását folytatta le, melyben több mint 7000 különleges ügynök működött közre. Az USA kormánya az FBI állításával állapította meg, hogy a bin Láden által vezetett al-Káida vállalta a felelősséget a támadásokért. Az Egyesült Királyság kormánya is hasonló következtetéseket vont le az al-Káida és Oszáma bin Láden bűnösségét illetően.

Az USA válasza

Az Egyesült Államok válasza a terrorizmus elleni háború volt, melynek első eszköze Afganisztán megtámadása volt 2001 október 7-én megindítva az Operation Enduring Freedom hadműveletet. A harc azonban elhúzódott és az amerikai hadsereg 2021 augusztusi kivonulásig sem tudta uralni az országot, noha a háború csúcspontján, 2010-ben 110 ezer NATO katona állomásozott Afganisztánban. Ugyancsak a terrortámadás következményének tekinthető Irak 2003 március 20-án megkezdett lerohanása (Operation Iraqui Freedom), melyet egy elhúzódó megszállás követett az USA részéről (egészen 2011 decemberéig). Végül a CIA hajtóvadászatba kezdett Oszama bin Laden kézrekerítéséért is, de az Al-Kaida vezért csak 2011 május 2-án tudták elfogni (és megölni) a pakisztáni Abbotabad városában. (Egy Navy SEALs egység likvidálta.)

A Pentagonban okozott károkat egy éven belül kijavították, majd később a helyszínen megépítették a Pentagon Memorial emlékművet. A World Trade Center helyszínén a romok eltakarítását követően elkezdődtek az újjáépítések. 2013 májusára elkészült helyén a 104 emeletes One World Trade Center.

Augusztus 20-án a magyar államalapítást és Szent István királyunkat ünnepeljük, arra a folyamatra emlékezve, melynek segítségével a magyarság beilleszkedett Európa népei közé. Az államalapítással a X század kezdetére a Magyar Királyság a középkori keresztény országok által elismert módon, a pápaság részéről is támogatva, önálló, szuverén országgá változott. A pápától koronát, a császártól lándzsát kaptunk (mely szimbólumok meg is jelentek Szent István pénzein) így a világi és egyházi hatalmak is elfogadtak bennünket. Az államalapítás szavatolta fennmaradásunkat és legitimálta helyünket az európai népek közösségében. Az esemény azonban - bár jelenleg egy konkrét naphoz kötjük - valójában egy hosszú folyamatként jelent meg történelmünkben. A kezdetét Szent István megkoronázása jelentette (1000 karácsonyán Székesfehérvárott), a végét pedig (a történészek által különbözőképpen értelmezve) de a lakosság teljes krisztianizációjához lehet kötni, ami bizony egy teljes évszázadot követelt. De nézzük magát a folyamatot és annak kezdeti eseményeit.

A kép forrása: Képes Krónika

Bár az államalapítás érdemeit Szent István királyunkhoz szoktuk kötni, egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk apjának, Géza fejedelemnek az intézkedéseit, melyek nélkül a folyamat soha nem indulhatott volna el. Géza 972-ben került a magyarság élére, abban az időben, amikor már nyilvánvalóvá válhatott: be kell szüntetnünk kalandozásainkat, az Európát zaklató fegyveres portyázásokat, különben a kontinens keresztény hatalmai előbb-utóbb összefogva tiporják majd el népünket. Géza átlátta mindezt, ami elévülhetetlen történelmi érdeme. A bölcs magyar fejedelem 973 -ban követeket küldött a Német-Róma császár (I. Ottó) udvarába illetve a quedlinburgi birodalmi gyűlésbe is, ahol küldöttei ünnepélyesen nyilvánították ki a magyar nép kereszténységre való áttérésének szándékát. A tény, hogy a magyarság valójában egyáltalán nem kívánta az új vallás átvételét, nem csökkenti az aktus jelentőségét, hiszen elsősorban politikai döntésről volt szó. Az európai közösségbe való beilleszkedés és béke ára a keresztény vallás átvétele volt. Géza megtette hát kötelességét, bár ő maga haláláig megmaradt pogánynak.

Közben a magyar szállásterületekre nyugati hittérítők, külföldi lovagok, papok érkeztek és megkezdődött az a hosszú, majd egy évszázados folyamat, mely a nép fokozatos áttérítését, egy európai mintájú, közigazgatású és feudális rendszerű állam kialakítását és az európai, letelepedett életmód meggyökeresítését célozta. Nem ment ez zökkenőmentesen, hiszen a nép nehezen adta fel régi vallásának, nomád életmódjának ősi szokásainak és sztyeppei kultúrájának hagyományait. Pedig a régi életmód és hitvilág helyébe újnak kellett „költöznie”. A régi, törzsi alapú berendezkedést európai típusú vármegyékre (püspökségekre), a törzsi vezetőket ispánokra, a sámánokat keresztény papokra, a nomadizáló és jurtákból álló közösségeket, kőházakból álló, állandó falvakra (letelepedett életmódra), az ősi mondákat, rítusokat, szertartásokat pedig bibliai tanokra és keresztény misékre kellett cserélni. Hosszú folyamat volt, amit az is bizonyít, hogy 1092-ben, vagyis 100 évvel Géza és Szent István döntése után még mindig törvényt kellett hozni arról,

„akik pogány szokás szerint kutak mentén áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.”

Ez bizony arra utal, hogy a magyarság áttérése még Szent László királyunk korára sem volt teljes. Szent Istvánt viszont keresztény elvek szerint nevelték (Vajk helyett az István nevet adva számára), majd német feleséggel az oldalán kezdte meg uralkodását, mert rajta múlott, hogy az apja által elindított törékeny folyamat kiteljesedik e! István pedig eleget tett az elvárásoknak. Elvette a bajor II. Henrik herceg (későbbi császár) húgát, amivel biztosította a békét leghatalmasabb szomszédunkkal, majd egész életét a keresztény Magyar Királyság megteremtésének szentelte. Összesen 38 évig uralkodott, mely időszakot szinte végig háborúskodással töltött.

Érvényt kellett szereznie apai örökségének Koppánnyal szemben, majd sorra le kellett számolnia a nyugati berendezkedést elutasító törzsi vezetőkkel is, többek közt Gyulával, Keánnal és Ajtonnyal, végül meg kellett védeni a fiatal Magyar Királyságot a támadó II. Konrád seregeivel szemben (1030), aki a baráti II. Henriket követte a császári trónon.

Államépítő tevékenysége során István összesen 8 püspökséget alapított: a legelső a veszprémi volt, majd létrejött az esztergomi, győri, pécsi, csanádi, váradi, egri, váci is. Az említett egyházmegyék legyezőszerűen kerültek kialakításra, hogy az esetleges terjeszkedések során könnyen bővíthetőek legyenek. Egyúttal az esztergomi érseki központ révén biztosították azt is, hogy hazánk ne kerüljön egy nagyobb külföldi egyháztartomány irányítása alá.

A világi közigazgatás, azaz a vármegyerendszer kiépítése is István alatt kezdődött meg, melynél éppúgy a legyezőszerű, terjeszkedéssel kalkuláló kialakítást tartották szem előtt, mint a püspökségeknél. István mintegy 30 vármegye létrehozásába kezdett, melyek nagy része meg is alakult a nagy államalapító uralkodása alatt. Létrejött a Nyugat-Európa államaira jellemző középkori állammodell, mely központosított módon működött a király irányítása alatt, a hűbériség rendszerében összekapcsolva a nemességet. Vagyis: minden föld birtokosa a király, aki ad belőle híveinek, akik hűbéreseivé válnak. A hűbéresek pedig „megengedik” hogy a parasztok megműveljék földjeiket, amelyért cserébe szolgáltatásokat kértek, mint a terményadó, pénzadó és munkajáradék. (Nálunk kilenced, papi tized és robot.) Az egész rendszer szimbiózisban működött a keresztény egyházzal, mellyel kölcsönösen támogatták egymást. A papok engedelmességről prédikáltak a szószékekről (mely Isten akarata), a földesurak és a király pedig az egyházi előírások követésére köteleztek. A hatalom alapja a föld (feudum) lett, melyről az egész berendezkedés is nevét kapta: feudalizmus. A Magyar Királyságban is kialakult az uralkodót segítő vertikum: a királyt egy tanács támogatta, volt helyettese (nálunk ezt a szerepet a nádor töltötte be), voltak hűbéresei (főnemesség), és a vármegyék élén királyi kinevezettek (nálunk ispánok) biztosították a királyi akarat érvényesülését.

Hittérítő szerzetesek

Persze ezt az egész szisztémát a néppel is el kellett fogadtatni, meg kellett velük ismertetni. Ezt Szent István is ugyanúgy törvényekkel és szigorral vitte véghez, ahogyan Európa szerte is az uralkodók. Az előírásokat írásba foglalták, kihirdették, majd az azokat megszegőket megbüntették. Így fokról fokra működésbe lépett az egész rendszer: Magyarország keresztény, feudális, európai állam lett. István első törvénykönyve főleg az egyházi tulajdon sérthetetlenségét, a földesúri jogok kötelező elfogadását, az új birtok- és közigazgatási rendszer felállítását illetve az erőszakos cselekedetek megakadályozását, büntetését rögzítette. Azaz biztonságot teremtett és az új rend alapjait is lerakta. A második törvénykönyv részletesebben is leírta az egyházi szabályokat: a 10 falunkénti templom építéséket, a 10-ed szedést, a kötelező misékre járást, és újra megerősítette a tulajdon szentségét az erőszakos cselekedetek megbüntetését.

Az új törvények nyomán kialakult a királyi udvar adminisztratív rendszere, Székesfehérvár királyi székhellyé nyilvánítása, a pénzverés bevezetése (ezüst dénár, lásd képünket) és az új adórendszer kialakítása. A bonyolult és szerteágazó folyamatnak István után is folytatódnia kellet, ám nagy kérdés volt, hogy valóban lesz e aki tovább vigye hazánkat a megkezdett úton? István fia, Imre herceg fiatalon meghalt és a király nem tudta, hogy apja testvérének, Mihálynak leszármazottai (Vazul és fiai) kellően elkötelezettek e az ügyért? Végül utódául nővérének fiát Orseolo Pétert választotta, mert személyében legalább a kereszténység megtartására garanciát látott.

Istvánt 1083 augusztus 20-án avatta szentté az egyház, ami egyben egy áldozatos életút megjutalmazásának is felfogható. Bár saját korában viszály, ellenségeskedés, gyakran gyűlölet övezte amiért kitartott az apja által megkezdett folyamat végvitele mellett, valójában a későbbi korok megértették tetteinek jelentőségét. Ma, augusztus 20-án Szent István királyunkra, áldozatos életútjára és a szuverén, európai magyar állam neki köszönhető megszületésére emlékezünk. 

Záró gondolat Kiss László professzortól: "Aki azt hiszi, hogy a középkori keresztény Európa kellős közepén megmaradhatott volna egy pogány Magyarország, az annyira végtelenül naiv és tájékozatlan a történelmet illetően, hogy arra nincsenek szavak." 

Harmat Árpád

A világtörténelemben a háborúk végkimenetelét és a különböző országok, birodalmak sorsát a fegyverek fejlődése alapjaiban határozta meg. A kőbaltától a mai modern fegyverrendszerek megjelenéséig három "állomás" is történelem-formáló hatásúnak bizonyult. Nézzük ezeket sorban.

1. Az első ágyúk és puskák

A puskapor Kínából került az Arab Birodalomba, ahol először használták fegyverek készítéséhez és alkalmazásához. (A kínaiak inkább csak a felvonulások, ünnepségek tűzijáték-elemeiként alkalmazták a puskaport.) Az arabok aztán az ibériai területeken (ma Spanyolország) folyó reconquista harcokban már bevetettek ágyúhoz hasonló szerkezeteket, melyek képesek voltak nagyobb vasgolyók kilövésére is. Az ágyúk legelső említései 1323-ból és 1326-ból származnak: az előbbi egy granadai vár-ostromnál tesz említést szöveges formában ágyú-használatról (melyet a mórok vetettek be a keresztények ellen), az utóbbi esztendőből pedig egy képes megjelenítés maradt fenn egy kódexben (egy határozottan ágyúnak látszó fegyverről). Tehát a XIV. század már az ágyúk európai megjelenésének időszaka volt.

A kép forrása: militaryhistorynow.com

Ám az első tényszerűen dokumentál ágyú-alkalmazás a francai-angol 100 éves háborúhoz köthető, egészen a pontosan a Crécy mellett megvívott csatához, melyben 1346 augusztus 26-án a britek ágyúval lövették a francia lovagokat. Magyarországon 1428-as évhez köthető az első dokumentált ágyú-használat, amikor Luxemburgi Zsigmond ágyúkkal lövette a törökök kezén lévő Galambóc várát. A tüzérség sikerrel járt, óriási károkat tudtak okozni a védművekben, a vár mégis maradt török kézen, mert az ostrom alatt megjelent II. Murád szultán felmentő serege.

Az ágyúk megjelenései a harctereken új korszakot nyitottak a hadtörténelemben. Ennek az új időszaknak volt része az első puskák megjelenései is.

A kép forrása: LINK

A legelső ábrázolás, mely puska-szerű eszközt ábrázol 1396-ból maradt ránk (Észtországból). A harctereken legelőször a husziták használtak mini-ágyúkat (legelső puskákat), mégpedig az 1421-es kuttenbergi csatában (Zsigmond katonái ellen). A legelső dokumentál harctéri puska-használat az 1525-ös páviai csatához köthető, melyben a spanyolok alkalmazták ezeket a franciák ellen. A tűzfegyverek az 1520-as és 1530-as években átrajzolták a nemzetközi erőviszonyokat és többek között lehetővé tették, hogy a spanyol konkvisztádorok ezekkel igázzák le az azték, maja és inka birodalmakat.

2. A harckocsik megjelenése a harctereken

A XIX század nagy háborúi a puskák tökéletesítésével teltek, melyben nagy áttörést jelentett a huzagolt puskacső megjelenése. Innentől a korábbi menetelős, nyílt-mezei összecsapásokat felváltotta a lövészárok-harc, mely például az 1861-1865 közötti amerikai polgárháború végére mindenütt jellemző lett. Később, 1914-ben kirobbant az első világháború (melyet akkoriban a "nagy háború" néven emlegettek) és 1916-ra véres állóháborúvá fajult. A mindenütt kialakuló patthelyzet, mely a másik fél lövészárkaiba történő folytonos rohamokat értelmetlenné tette, életre hívta az igényt valamiféle páncélozott harci jármű megalkotására.

Az első harckocsik egyike 1916-ban, Somme mellett. Forrás: historycrunch.com

Elsőként az angolok léptek: Winston Churchill tengerészeti miniszter utasítására 1915-ben megalakult a Landship Bizottság, mely megbízta William Tritton mérnököt az első páncélozott harci-jármű (tank) megtervezésével. A Tritton vezette műszaki csapat 1915-ben két korai harckocsi típust alkotott: a Lincoln 1-et és a Little Willie -t, de egyik sem működött tökéletesen (lánctalpaik minduntalan leestek). Végül egy bizonyos W. G. Wilson hadnagy javaslatainak hatására megoldották a működőképes lánctalpak kérdését és megszületett a Big Willie vagy más néven Mark I, melyet 1916 szeptember 16-án a Somme folyó közelében be is vetettek a németek ellen.Az angolokat a franciák követték a fejlesztések terén és a háború végére megszületett az első körbeforgatható toronnyal rendelkező harckocsi, a Renault FT-17.

Párduc "D" típus 1943-ban. Forrás: en.wikipedia.org

A harckocsi igazi korszakát azonban a második világháború hozta el, amikor ezek a harci járművek már alapjaiban határozták meg az egyes hadműveleteket. A komolyabb innovációk ezúttal a németeknél valósultak meg: Heinz Guderian tábornok 1937-ben írta meg az "Achtung Panzer!" című művét, mely meggyőzte Hitlert arról, hogy áldozzon a német harckocsi-programra. Miközben az oroszok a T-34 -es fejlesztésébe kezdtek, a német hadiipar megalkotta a Panzer III., és Panzer IV. típusokat, az első komolyabb löveggel bíró tankokat. (A Panzer IV már 75 mm-es löveggel készült.) Amikor a Wehrmacht lerohanta 1940-ben Nyugat-Európát, már 629 db harckocsival rendelkeztek a két említett típusból. Ám az igazi áttörést minőséget tekintve az 1942/43 -as esztendők hozták el, amikor megjelentek a Panzer V-ös Párducok és a Panzer VI-os Tigrisek, hogy a nagyobb kihívást jelentő, Szovjetunió elleni harcban legyőzzék az orosz T-34-es és ISZ típusokat. Összesen a háború alatt 8494 db Párduc és Tigris készült, a 13 522 Panzer IV kiegészítésére. Ezek ellen azonban az oroszok mennyiségi győzelmet arattak az elképesztő számú, több mint 58 ezer db T-34 legyártásával. Később, a hidegháború időszaka újabb fejlesztéseket hozott, mára pedig kialakult a leghatékonyabb harckocsi-típusok versenye. Napjainkban komoly vitát jelent a harckocsi-fegyvernem jövője, mivel egy-egy modern darab előállítása több millió dollárba kerül, miközben töredék áron előállított harci drónokkal megsemmisíthetőek. Talán jogos a felvetés: 'a XX.század a harckocsik kora volt, a XXI. század viszont a drónoké".

3. Az atombomba megjelenése

A mai kor legpusztítóbb fegyverei az atomfegyverek, melyek közül a legmodernebbek Föld-körüli pályára állva más kontinensekre is kilőhetőek és akár több megatonnás atomtölteteket is célba juttathatnak. Az amerikaiaknál az LGM–30G Minuteman III az oroszoknál pedig az RSZ-28 Szarmat tartozik a legpusztítóbb hatású, szárazföldről indítható és atomtölteteket is szállítani képes rakéta-rendszerek közé. A stratégiai atomfegyverek új korszakot nyitottak a történelemben, átértelmezve gondolkodásunkat egy esetleges új világháborúról (civilizációnk teljes elpusztítását is elképzelhetővé téve). De hogyan jutott idáig a fejlődés?

A Little Boy nevű atombomba, melyet Hirosimára dobtak le. Forrás: discover.lanl.gov

A világ legelső atombombájának kifejlesztése során még verseny folyt a hitleri Németország és az Egyesült Államok között, melyet az utóbbi nyert meg híres "Manhattan-tervének" megvalósításával. Ebben a legnagyobb szerep egy bizonyos Robert Oppenheimernek jutott, aki összefogta azokat az amerikai fizikusokat, akik az Új-mexikói Los Alamosban dolgoztak a fegyver megalkotásán. Aztán 1945 júliusára befejeződtek a munkálatok, megszületett a Szentháromságra keresztelt bomba, melyet sikeresen fel is robbantottak a sivatagban tesztelve hatását. Az éles bevetés sem késett sokáig: 1945 augusztus 6-án Hirosimára, augusztus 9-én pedig Nagaszakira dobtak le egy-egy atombombát. Ezek pusztító ereje 15 és 21 kilotonna körüli volt, míg napjainkban a leggyakoribbnak a 800 kilotonnás atomtöltetek (de vannak 2-3 megatonnásak is, a cár bomba pedig 50 megatonnás.) Hirosimában és Nagaszakiban a robbanás napján 100-120 ezer ember halt meg és még ugyanennyi a későbbi hónapokban.

Jelenleg az ENSZ összesen 9 atomhatalmat tart nyilván - ezek: USA, Oroszország, Kína, India, Pakisztán, Észak-Korea, Franciaország, Egyesült Királyság és Izrael - de közülük egyelőre csak három képes interkontinentális, ballisztikus rakétarendszerekkel 10 ezer kilométert meghaladó távolságba atomtölteteket célba juttatni: az USA, Oroszország és Kína.

A keresztes háborúk egy teljes történelmi korszakot öleltek fel, mely korszak 1095 november 18-án vette kezdetét a Clermont -i zsinat összehívásával és 1291 május 28-án ért véget Akkon elestével. A két említett dátum között pontosan 196 esztendő telt el, vagyis a keresztes háborúk korát is két évszázadra tehetjük. A középkor derekán járunk ekkoriban, amikor a pápai hatalom (és általában az egyházi befolyás) a legerősebb a történelemben és amikor az emberek bármire képesek voltak az isteni feloldozásért és bűnbocsánatért. Akár arra is, hogy kardot - pajzsot ragadva elzarándokoljanak a Szentföldre (Jeruzsálembe) és ott vérüket ontsák (a muszlimokkal harcolva) az egyházért, a pápáért és a kereszténységért. A legkiválóbb harcosok lovagrendekhez csatlakoztak. Ők voltak a keresztes lovagok.

Egy templomos lovag (illusztráció). A kép forrása: LINK

Öt érdekességet is kiemelhetünk ebből az időszakból, melyek színesebbé tehetik ismereteinket a témát illetően.

1. A pápa hirdette meg a legelső keresztes hadjáratot

A legelső keresztes háború (és hadjárat) meghirdetője II. Orbán pápa volt, valódi nevén Odo de Chatillon (néhol: Otho de Lagery [szülővárosa után]). Az eseményre a keresztény egyházi vezetők összehívásán (úgynevezett zsinaton) került sor, mégpedig 1095 november 27-én. Ezen a napon a pápa Clermontban (Franciaország) nagyon fontos beszédet tartott, melyben kijelentette, hogy a kereszténység szent városa Jeruzsálem a szeldzsukok és muszlimok kezére került, miként a Szent Sír is. A legrangosabb egyházi vezető kiemelte, hogy a Szent Sír visszaszerzése és a keleti keresztények megsegítése (a muszlimok elleni harcban) mindenkinek szent kötelessége. Nem tűrhető, hogy a keresztény zarándokok ne jussanak el a szent helyekre. Aki vállalja a harcot, az feloldozást nyer világi bűnei alól.

Forrás: medium.com

A beszédet közfelkiáltás követte, a latin Deus vult (Isten akarja) szavakkal. Az első nagy keresztes hadjáratra tízezrek indultak el, de a szervezett haderő 4 nagy seregből állt, melyek mindegyikét Nyugat-európai (jellemzően francia - lotaringiai) főnemesek vezették.

2. Jeruzsálem királyai

Jeruzsálem 1099 július 15-én került a keresztesek kezére, egy több mint 30 napos gyilkos ostromot követően. A győzelem után a városba özönlő keresztesek szörnyű pusztításba és öldöklésbe kezdtek. Vezetőik: Bouilloni Gottfried, Tarantói Boemund és Toulouse-i Rajmund voltak. A diadalt követően ki kellett alakítani valamiféle közigazgatási rendszert a Szentföldön, melyhez erős központi hatalom és egy uralkodó is kellett. A jeruzsálemi koronát így az egyik fontos hadvezérnek a lotaringiai Bouillon Gottfriednek ajánlották fel, aki ugyan azt elutasította (és a király megszólítást is), ám elfogadta a vezető pozíciót Jeruzsálem városa felett, mint a Szent Sír Őrzője.

Jeruzsálem ostroma (1099). Forrás: LINK

Gottfried alig egyetlen esztendő uralkodott csupán (egyes források szerint megmérgezték a muszlimok). Jeruzsálem élén öccse I. Balduin követte (1100-1118), aki már nyíltan használta a király címet. Őt unokaöccse váltotta a trónon: II. Balduin (1118-1131), majd megszakadt a dinasztia és következtek az Anjouk, elsőként II. Balduin veje Fulko (1131-1143) illetve fiai: III. Balduin (1143-1162) majd Amalrik (1162-1174). Végül az utolsó, aki még valóban uralta Jeruzsálemet, Amalrik fia volt: Leprás Balduin, aki 1174 és 1185 között uralkodott. Halálát követően, megint új dinasztia következett vejével, Lusignani Guidóval, aki csatát vesztett a muszlimoktól és így Jeruzsálem kikerült uralma alól (és lett a muszlimoké). Guidót később elengedték és még évekig használta a Jeruzsálem királya címet, de valójában kevesen tekintették annak a szentföldi városokért folyó harcok során. Végül Ciprus szigetére került, ott alapított uralkodói dinasztiát. Leszármazottai 1474-ig uralkodtak a szigeten.

3. A Templomos lovagrend

A Szentföldön különböző lovagrendek biztosították a keresztény-uralmat és a karavánok biztonságát. Ezek mindegyike saját címert (szimbólumot) használt és külön szabályrendszert (regulát) követett. Közös volt bennünk, hogy egyházi szervezetként működtek és a jeruzsálemi király illetve a pápa irányítása alatt a keresztény uralom szentföldi fenntartását szolgálták. Az egyik leghíresebbnek a Templomos Lovagrend (Milites Templi) tekinthető, mely a Szentföldön alakult 1118-ban egy Hugues de Payns nevű francia főnemes és 8 másik lovag vezetésével. II. Balduin támogatta őket és rendelkezésükre bocsátotta az egykori Salamon templom egy részét (innen kapták nevüket is).

Templomos lovag. Forrás: religiondigital.org

Fő feladatuknak a szentföldi keresztény zarándokok megvédését tekintették és fehér paláston elhelyezett vörös kereszt volt a jelük. A jeruzsálemi királyok közvetlen tanácsadói köréhez tartoztak 200 éven keresztül, így befolyásuk meghaladta a többi lovagrendét (pl Szent Sír Lovagrend, Szent Lázár Lovagrend, Német Lovagrend, Johannita Lovagrend). Később mesés vagyonra tettek szert és ez okozta vesztüket is: IV. Fülöp francia király 1307 október 13-án feloszlatta rendjüket és kivégeztette vezetőiket (elkobozva franciaországi javaikat).

4. Jeruzsálem visszafoglalása

Jeruzsálem városa 88 éven keresztül volt a keresztényeké, ám 1187-ben a muszlimok egy erős erőskezű vezető alatt összefogtak visszaszerzéséért. Az említett hadvezér Szaláh ad-Dín (Szaladin) egyesíteni tudta a térség muszlim államait és hatalmas sereget gyűjtve megindult Jeruzsálem ellen. A számbeli fölény ellenére Szaladin nem kezdett azonnal ostromba, hanem előbb (nagyon ravasz módon) kicsalogatta a kereszteseket a falak mögül a várostól távoli, sivatagos terepre. Itt ütött aztán Lusignani Guidó jeruzsálemi király legyengült (és szomjazó) seregén. A hattini csata 1187 július 4-én óriási muszlim győzelmet hozott és azt a végzetes helyzetet, hogy Jeruzsálem városa keresztény védelem és hadsereg nélkül maradt. A Szentföld fővárosának védelmét végül egy Ibelin Balian nevű lovag szervezte meg, aki később (az ostrom megindulását követően, az első nagy támadások elhárítása után) megegyezett Szaladinnal a város átadásáról. Így sok ezer keresztény menekült meg az értelmetlen vérontástól, viszont Jeruzsálem örök időkre elvezett a keresztesek számára.

Szaladin (Gustave Doré képe). Forrás: LINK

5. A királyok hadjárata

A harmadik keresztes hadjárat volt a legjelentősebb. Ebben ugyanis fontos európai uralkodók vezették hadaikat a Szentföldre, mégpedig azzal a határozott céllal, hogy visszafoglalják Jeruzsálemet a muszlimoktól. A hadjárat (1189-1192) három vezetője a francia, az angol és a német-római uralkodó volt, azaz II. Fülöp Ágost (1180-1223), Oroszlánszívű Richárd (1189-1199) és Barbarossa Frigyes (1155-1190). Először a német-római birodalmi sereg vonult vissza miután uralkodójuk egy folyóba fulladt (és annak fia Frigyes herceg is elesett Akkon alatt). Majd következtek a franciák, akik ugyan bevették Akkont, de ezt követően visszatértek Európába, mert uralkodójuk (II. Fülöp Ágost) viszályba keveredett az angolokkal és I. Richárd királlyal. A legtovább a brit keresztes sereg harcolt a Szentföldön a muszlimokkal, de nem tudta bevenni Jeruzsálemet. Végül Oroszlánszívű Richárd 1192 szeptember 2-án békét kötött Szaladinnal, azzal a kitétellel, hogy bár Jeruzsálem marad muszlim kézen, a keresztény zarándokok bármikor betérhetnek oda és a tengerparti várak is maradnak a keresztesek kezén.

A kép forrása: LINK

A történelmi egyezséget követően még kerek 100 éven át megmaradt kisebb területeken a keresztény uralom, de 1291-ben az utolsó város (Akkon) is visszakerült a muszlimokhoz. Akkon ostroma hasonlóan hosszú és véres volt, mint 1099-ben Jeruzsálem keresztény bevétele és ugyanúgy hatalmas mészárlás követte (csak ezúttal a muszlimok mészárolták a keresztényeket és zsidókat). A város bevételével lezárult egy egész történelmi korszak, a keresztesek kora.

Bonaparte Napóleon kiérdemelte a történelem legsikeresebb hadvezére címet, hiszen élete 60 csatájából csupán hetet vesztett el [forrás] ami közel 90%-os győzelmi arányt jelent. Ugyanakkor az is elmondható, hogy még ő sem tudott volna ennyire sikeres lenni, tehetséges tábornokai nélkül.  De kire támaszkodhatott leginkább, ki volt hadvezérei közül egyedül veretlen, aki karrierje végén egyetlen vesztes csata nélkül vonulhatott vissza? A válasz: Louis Nicolas Davout (1770-1823) [ejtsd: Davu] a francia lovasság zseniális vezére, a legendás "vasmarsall" (franciául: "Le Maréchal de fer"), akit Napóleon kétszeresen is hercegi rangra emelt és 100 napos visszatérésekor hadügyminiszteri címmel ajándékozott meg.

A kép forrása: LINK

Davout, eredeti nevén d'Avout a parányi, Párizs-közeli Annoux faluban látta meg a napvilágot 1770-ben. Napóleonhoz hasonlóan köznemesi család sarja volt (bár felmenői közt előkelő burgundiak is akadtak) és Napóleonhoz hasonlóan nagyon korán, szinte kamaszként került a katonai pályára. Ugyanabban a kadét-iskolában tanult ahol a császár (Brienne-le-Château), de Napóleonnal ellentétben nem tüzérként, hanem lovas-tisztként végzett. Már 1787-ben (alig 17 évesen) hadnagyi rangot kap és rendkívül gyorsan emelkedve a ranglétrán, 1793-ban már tábornok. Első komoly katonai tapasztalatait a francia forradalmi hadsereg rajnai frontján szerzi, Moreau tábornok alatt. (Egy ideig Moreau volt Napóleon legtehetségesebbnek tartott tábornoka, ám 1800-ban szembefordult a későbbi császárral és 1804-ben az USA -ba menekült.)

Davout tehetségére az 1798-as egyiptomi  hadjárat során figyel fel Napóleon. (Ebben némi szerepet kap Desaix tábornok is, aki Devout barátjaként bemutatja őket egymásnak.) Innentől kezdve a császárral egykorú tábornok egyre komolyabb megbízásokat kap: 1800-ban (marengói csata évében) az itáliai francia lovasság parancsnoka, 1804-ben (Napóleon császárrá koronázásakor) megkapja a legmagasabb katonai rangot, marsall lesz, majd a császári gárdák parancsnoka. Közben érdekes fordulatokat vesz magánélete is: előbb 1791-ben nősül meg, felesége: Adelaide Séguenot, ám 3 évre rá elválik a nőtől és 1801-ben újra-nősül, nem is akárkivel: második felesége Aimée Leclerc annak a Charles Leclerc tábornoknak a testvére, aki Napóleon nővérét Paulinét vette feleségül. Ilyen módon Davout rokonságba kerül Napóleonnal. A frigyből 4 életképes gyermek születik: 3 lány és egy fiú. (Utóbbi 1853-ban utód nélkül hal meg, így vele fiúágon kihal a Davout család.)

Davout legnagyobb győzelmeit a harmadik és negyedik koalíció elleni harcokban aratja, vagyis 1805-ben az Ausztria elleni támadásban és 1806-ban a porosz hadjárat idején. Az austerlitzi csatában ő vezeti a a francia csapatok jobb szárnyát, az 1806-os auertstadti ütközetben pedig ő töri át a kétszeres létszámfölényben lévő porosz derékhadat. Ez utóbbi diadalmáért megkapja Napóleontól az Auerstadt hercege címet. A porosz hadjárat későbbi csatáiban ugyancsak kiemelkedik tehetségével és jelentősen hozzájárul az eylaui, heilsbergi és friedlandi győzelmekhez.

Az austerlitzi csata (Napóleon legnagyobb ütközete). Francois Gerard festménye A kép forrása: LINK

Ekkor már Davout szinte nélkülözhetetlen Napóleon hadvezéreinek sorában, így a császár neki adományozza a Varsói nagyhercegség főkormányzója tisztséget. Később, 1809-ben újabb sikereket arat a harctereken: előbb Eckmühl mellett vívott ütközetben, majd az osztrákokkal megvívott wagrami csatában. Az utóbbi összecsapásban (mely megpecsételi a Napóleon elleni ötödik koalíció sorsát és fényes győzelmet biztosít a franciáknak Ausztria felett) Davout zseniális megkerülő lovas-rohama dönti el a küzdelmet. Jutalma most sem marad el, újabb hercegi címet kap Napóleontól (Eckmühl hercege) és ő lesz az Elba menti körzet főkormányzója.

Napóleon magával viszi az orosz hadjáratra is legjobb tábornokát, aki a borogyinói csatában (1812 szeptember 7.) sajnos megsérül és leesik lováról, ám a viszontagságokkal teli hazatérést követően ő szervezi újjá a francia fősereget. A hatodik koalíció hatalmas támadása idején (1813) Hamburgot szállja meg és védi egy teljes éven keresztül. Ez az egy esztendő pályafutása leginkább vitatható szakasza, hiszen valóságos rémuralmat megvalósítva tartja francia kézen a várost. Napóleon veresége őt is megadásra kényszeríti, így 1814 május 31-én leteszi a fegyvert XVIII. Lajos előtt. Később a 100 napos visszatéréskor Davout is aktivizálódik, hadügyminiszteri megbízást, rangot kap. A legvégső csatában (Waterloo) azonban Napóleon nem alkalmazza a kitűnő tábornokot, mert hadügyminiszterként Párizsban van rá szüksége, így Davout nem segítheti a császárt az utolsó nagy harcban (ezért később sok kritika érte Napóleont). Davoutnak kellene védenie Párizst, de az ideiglenes kormány, Napóleon harctéri veresége után fegyverletételre szólítja fel.

Davout 1819-ben Franciaország pairjévé nevezték ki és az ország egyik hőseként vonulhatott vissza a katonai szolgálattól. Élete végén egyszerű polgármester lett egy kisvárosban (Savigny-sur-Orge), majd 1823 június elsején gümőkorban halt meg alig 53 esztendősen (a vele egy-idős Napóleont csak két évvel túlélve). Egyetlen fia később ugyanannak a kisvárosnak lesz polgármestere, de sajnos fiatalon, alig 42 évesen utód nélkül hal meg.

Davout volt a napóleoni francia hadsereg legtehetségesebb lovas-parancsnoka és Napóleon legjobb tábornoka, melyet az austreltitzi, auerstadti, eckmühli és wagrami csatákban nyújtott hihetetlen parancsnoki teljesítményeivel bizonyított. Hihetetlen szigorúsága miatt már aktív korában ráragadt a "vasmarsall" elnevezés. (John G. Gallaher, amerikai történész ezt a címet adta 1976-ban megírt Davout-életrajzának.)

Bár Napóleon tanácsadói környezetében és tábornokai között akadtak tapasztaltabb vezetők is, akiket a császár többször vont bizalmába, mint például Joachim Murat és Louis-Alexandre Berthier tábornokokat - vagy említhetném Gudin, Bernadotte és Ney marsallokat is - Davout marsallt harctéri képességei mindig is kiemelték a francia parancsnokok és hadvezérek sorából.