Az Aranybulla valóban történelmünk egyik legfontosabb dokumentuma, amit akkoriban azzal jeleztek, hogy arany pecséttel (azaz bullával) látták el és egészen Kossuth koráig (azaz több mint 6 évszázadra) sarkallatos (kiemelten fontos) törvénnyé tettek. Vagyis az 1222-es esztendő tényleg fordulópontot jelentett, hiszen Görög Béla (III. Béla) kisebbik fiát egy országos mozgalom kényszerítette arra, hogy aláírjon egy egész sor királyokat korlátozó intézkedést, csupa olyan rendelkezést, mely az uralkodói hatalmat szabályozta, a nemesség jogait pedig kibővítette. EZT jelentette az Aranybulla. A királyi hatalom visszaszorítását és a nemesség kiváltságainak bővítését.

A kép forrása: LINK

Innentől kezdve a királyok nem szedhettek adót nemeseiktől ("semmi adót, semmi szabad dénárokat nem szedetünk a nemesek örökségén") nem kötelezhették külföldi támadó hadjáratra hűbéreseiket ("ha a király sereget akar vinni az országon kívül, a nemesek ne tartozzanak vele menni") és a királyok nem osztogathattak birtokokat hivatalokat külföldi kegyenceknek ("ha külföldiek jönnek az országba, az ország tanácsa nélkül méltóságokra ne emeltessenek. Fekvő birtok az országon kivülieknek ne adományoztassék.")

Sürgette II. András megregulázását mindaz, amit az országgal művelt, például, hogy hagyta felesége, az Andechs-házi Gertrúd (nálunk gyakran Merániai Gertrúd) kénye-kedve szerint osztogassa szét a német (főleg bajor) lovagoknak a magyar földeket és a jövedelmező magyar hivatalokat, méltóságokat. A bánok összefogtak hát és megölték, mely gyilkosságot II. András megtorlatlanul hagyta és behódolt saját nemeseinek. Történészként kimondva ezek a tények és egyelőre semmi bizonyíték nincs arra, hogy másként kellene gondolkodnunk az akkori eseményekről.

A film, mely jelentős kormányzati támogatással kerek 1 milliárdból készült Rákay Philip bábáskodásával és Kriskó László rendezésében (Veréb Tamás és Trill Zsolt főszereplésével) kevéssé szól az eddigiekben elmondottakról. A film legnagyobb problémája, hogy unalmas kivitelben, kettős narrációval (történészek szakértő megszólalásaival plusz Kőszegi Ákos narrátor hangján [mely a Fidesz-propaganda-anyagaiból lehet ismerős számunkra] a szánkba rágja, hogy mit gondoljunk II. Andrásról és nagyszerű vívmányáról az Aranybulláról. Csakhogy az Aranybulla a legkevésbé sem volt szerencsétlen II. András "vívmánya" inkább egy kikényszerített dokumentum, mely csökkentette a központi hatalmat és növelte a nemesi befolyást. A valóságban nem önként, saját megfontolásból adta ki a király, hogy konszolidálja a hatalmaskodó nemesség szörnyű pusztításait (ahogyan azt a film sugallja), hanem az Aranybulla minden pontját a nemesség maga követelte ki tőle. (Mellesleg a történelmi logika és a józan ész is alátámasztja, hogy egy saját hatalmát korlátozó rendelkezést nem életszerű hogy önszántából támogasson egy uralkodó.)

A kép forrása: LINK

A filmben nem élhetjük át a korszak hangulatát a magyar középkor érdekes esszenciáját, mert az eseményeket állandóan kommentálja egy hang és folyton megszakítják a cselekményt a karosszékekből hozzánk beszélő, szakértő történészek (akiknek tudását természetesen nem kérdőjelezzük meg). De mindebből az derül ki, hogy a készítők számára fontosabb volt a "népnevelés" az üzenet hozzánk való eljuttatása a tananyag szánkba rágása, mint a szórakoztatás. Nem engedik, hogy mi magunk jöjjünk rá a dolgokra és alkossunk következtetéseket, mert nem reszkírozzák meg, hogy esetleg "rosszul gondoljuk" az üzenetet.

Az üzenet pedig kábé az, hogy a) magyarság hősies nép b) legfőbb királya igazi államférfi volt c) az Aranybulla a korszak legnagyobb vívmánya. Mindezek után vethető fel a címben szereplő kérdés: "milyen/ilyen filmet érdemel az Aranybulla?". A válasz: kevesebb népnevelést (és dokumentumfilmes jelleget) viszont több (magasabb) minőséget és történethűséget. Mindezt igenis megérdemelné a téma.

Az Aranybulla 1318-ban kelt másolata (Eszetgomi Prímási Levéltár) Forrás: LINK

De talán legközelebb. Reméljük talál még a költségvetés olyan történelmi témát, melyet érdemes támogatni és végre valódi történelmi filmként elkészíteni.

Joszif Visszarionovics Sztálint sokan a történelem legvéresebb kezű kommunista diktátoraként tartják számon, ugyanakkor mások Adolf Hitler legyőzőjét és a nagy honvédő háború győztesét tisztelik személyében (főleg Oroszországban). Egyszerre tömeggyilkos és hős népi-vezető, népirtó és megmentő. A Sztálin körüli ambivalenciát növeli hogy gyakran hasonlítgatják Hitlerhez mondván, hogy 29 évnyi diktátorsága alatt (1924 és 1953 között) több ember halálát okozta, mint maga a Führer. Természetesen nem megyünk bele ebbe a számháborúba, csupán 5 érdekességet emelnénk ki Sztálin életéből, melyekről nem biztos, hogy hallottál.

A kép forrása: LINK

Nézzük tehát az öt érdekességet, melyek felölelik egész életét, származását, magánéletét és halálát is, 1953-ban:

1. Sztálin származása

Sztálin valódi neve: Ioszeb Dzsugasvili és a grúziai Gori városában látta meg a napvilágot, a Kaukázus magas hegyei között, mégpedig 1878 december 18-án. Grúz volt tehát anyai és apai ágon egyaránt, ráadásul egy nagyon vallásos családba született. (Élete kezdetén tehát kétszeresen is távol állt az orosz kommunizmustól.) A Sztálin (vagyis vas vagy acél) nevet, mely erős akaratát és makacs eltökéltségét volt hivatva mutatni a marxista munkásmozgalmakhoz való csatlakozásakor vette fel valamikor 1895 és 1900 között, amikor Grúzia fővárosában, Tbilisziben kezdett tevékenykedni mint kommunista. A cári politikai rendőrség valósággal "vadászott" a kommunistákra, így a legtöbben álneveket használtak. Lenin is így tett, akinek igazi neve Uljanov volt. A két vezető 1905 decemberében egy finnországi kommunista kongresszuson találkozott először egymással (tamperei kongresszus).

2. Sztálingrád városának elnevezése

A Volga-parti várost 1925-ig Caricinnak hívták, később azonban Lenin halála után egy évvel felvette a Sztálin-város, azaz Sztálingrád nevet és ezt is viselte egészen 1961-ig. Hruscsov szakított a sztálini politikai vonallal és nagy elődjének viselt dolgaitól is szabadulni próbált. Ekkor lett a település új neve Volgográd, amit ma is visel. Annak idején 1925-ben egyébként a város az 1918-as polgárháborús időkben a település védelmét vezető - cári csapatokkal szemben harcoló - Sztálin iránti hálából választotta a később diktátorrá váló vezető nevét.

3. A legnagyobb tisztogató

Sztálin 29 éves uralma (1924-1953) alatt többször rendelt el nagy tisztogatásokat, melyek során ezreket öletett meg. Az első ilyen ciklusa Lenin halála után, 1924-ben vette kezdetét és 1928-ig tartott. Ebben az időszakban állította félre legfőbb riválisait, Lenin szorosabb környezetét: Trockijt, Kamenyevet és Zinovjevet. Később következtek az 1930-as évek, Szergej Kirov megöletésével és a tizenhatok (1936), tizenhetek (1937) illetve huszonegyek perével (1938). Ekkor már halálos ítéletek születtek: megölette a már említett riválisok mellett Buharint és Jagodát is. Ezeket a pereket követte az orosz tábornoki kar megtizedelése: 1936 és 1939 között 50 hadtest parancsnokot és 154 hadosztály parancsnokot végeztetett ki, köztük 1937 június 12-én magát a főparancsnokot, Mihail Tuhacsevszkij marsallt is.

4. Sztálin első fiának halála

Sztálinnak két fia és egy lánya volt. Ám idősebbik fiát Jakovot aki 1907-ben született az első házasságából, kifejezetten nem szerette és kezdetektől elhanyagolta. Amikor kitört a második világháború, Sztálin hagyta, hogy Jakov egyszerű főhadnagyként szolgáljon a fronton (Jakov Dzsugasvili néven). A fiatalember 1941 július 16-án a szmolenszki csatát követően került német hadifogságba, ahol azonnal rájöttek arra, hogy ő Sztálin idősebbik fia. Később egy fogolycserét ajánlottak Sztálinnak: fiát Paulus tábornokért, de a szovjet diktátor ezt elutasította, mondván: "nem adok egy tábornokot egy főhadnagyért". Így a szerencsétlen Jakov 1943 április 14-én egy német koncentrációs táborban halt meg (Sachsenhausenben).

Sztálin kitagadott idősebbik fia, Jakov és kedvenc gyermekei: Szvetlána és Vaszilij (Forrás: LINK1, LINK2)

A másik két Sztálin-gyermek sem élt túl sikeres életet: Szvetlana (Sztálin lánya) 1967-ben külföldre távozott a Szovjetunióból és az USA -ban halt meg 2011-ben. Vaszilij alkoholista lett és bár tábornokká tették, Sztálin halála után le is váltották, majd száműzetésre kényszerítették. Alig 42 évesen halálba itta magát (1962-ben). 

5. Sztálin halála

Sztálin nyomorúságos módon halt meg egy agyvérzés következtében, melyet saját dácsájában kapott 1953 március 2-án. Három nappal később március 5-én halt meg. A két időpont között azonban nem kapott orvosi ellátást, amit részben Berijának részben saját magának (egy korábbi döntésének) köszönhetett. Megtiltotta ugyanis, hogy magatehetetlensége esetén orvost hívjanak hozzá, mert félt attól, hogy éppen egy orvos fogja megölni. Berija, aki egy ideje biztonsági főnöke volt - és a mindenható politikai rendőrség illetve belbiztonsági erők parancsnoka - szándékosan nem is törte magát túlságosan Sztálin megmentéséért, feltehetően a halála utáni hatalmi vetélkedésre gondolva. Azt, hogy esetleg maga Berija mérgezte volna meg Sztálint máig nem tudták bizonyítani, bár kizárni sem lehet. Mindenesetre ha így is történt, őt is utolérte a sors, ugyanis 9 hónappal később a többi kommunista vezető ítéltette halálra.

Két nagy világégés alatt összesen 10 háborús karácsonyt töltöttek a katonák a frontokon 1914 - 1917 között 4 alkalommal és 1939 - 1944 között 6 esetben. A nagy háború legelső front-karácsonyán a nyugati front angol, francia és német katonái spontán "barátkozásba" kezdtek, átkiabálva egymásnak, majd karácsonyi dalokat énekelve és a lövészárkokból előbújva, ismerkedve. Azt, hogy valóban fociztak volna egymással (a szemben álló seregek katonái), a történészek kétkedve fogadják, annak ellenére is, hogy akadtak német és angol katonák is, akik állították, hogy voltak ilyen mérkőzések, a lövészárkok között a senki földjén.

A kép forrása: LINK

A későbbi első világháborús évek a harcok elfajulását hozták - és maradva a nyugati fronton - sok százezres áldozatszámú csatákat, például 1916-ban a somme-i és verduni csatát, melyekben együttesen 1,5 millió ember esett el (a két oldalon összesen). A karácsony szelleme itt már sajnos elhalványult, de még a hátországokban is, ahol az első világháború végső szakaszában (1917-ben és 1918-ban) a jegyrendszer, az éhínség és a nyomor lett az úr. Összesen 14 millió ember vesztette életét 1914 és 1918 között (9 millió katona, 5 millió polgári személy) Ráadásul a harcok végén jött a spanyolnátha (1918/19-ben), mely egyedül Európában újabb 2 millió embert ölt meg.

A második világháború 1939 szeptember 1-én robbant ki, amikor a náci Németország lerohanta a szomszédos Lengyelországot. A legelső háborús karácsony 1939 -ben még csak Lengyelország számára hozott szenvedést, hiszen észak- és nyugat Európa csak 1940-ben tapasztalhatta meg a német megszállás könyörtelenségeit.

A második világháborúban a legtöbb szenvedést hozó karácsonyokat Leningrád lakossága élhette át, hiszen 1941 és 1944 között szabályos ostrom alá vette őket a német haderő, mely ostrom 1941, 1942 és 1943 telén is iszonyatos nélkülözést hozott a város számára.. A blokád olyan elképesztő éhezést jelentett, hogy nem csupán a karácsony megünneplése vált luxussá, de a normálisnak vehető élet is a napi egyszeri táplálkozással. A városlakók megették háziállataikat (még a kutyát, macskát is), majd minden fellelhető növényi terméket és néhol még a bőrből készült holmikat is megfőzték.

Német katonák 1939 karácsonyán Lengyelországban. A kép forrása: LINK

A nyugaton az angol, amerikai, kanadai, ausztrál és francia katonák csupán egyetlen karácsonyt töltöttek a fronton (1944 decemberében), hiszen a normandiai partraszállás 1944 június 6-án kezdődött, később pedig 1945 tavaszára már véget értek a harcok. Az az egyetlen karácsony viszont a harcok súlyosbodásával telt, hiszen Adolf Hitler 1944 december 16-ra időzítette az ardenneki offenzíva megindítását (Wacht am Rein), így 1944 karácsonya a lövészárkok és arcvonalak mentén komoly küzdelmeket hozott szinte mindenhol a nyugati fronton (de leginkább az Ardennekben).

Ami a hátországokat illeti: a legnagyobb nélkülözést 1944 karácsonya jelentette Európa számára, például nálunk Magyarországon is így volt, hiszen Budapest ostroma épp december 25-én kezdődött (és tartott 50 napon keresztül). 1944 karácsonyán Pesten tehát javában dörögtek a fegyverek, az emberek légoltalmi pincékbe kényszerültek, alig volt élelem. Megkezdődtek az utcai harcok is, így nagyon kevés fővárosi otthonban tudtak a karácsony megünneplésére gondolni.

A kép forrása: LINK

A régi háborús karácsonyok juttatják eszünkbe, hogy menyire szerencsések vagyunk hogy most, itt nálunk nem zajlik háború és szeretteinkkel méltó módon ünnepelhetünk. Boldog karácsonyi ünnepeket kíván a Vinicius blog!

Az ókori Róma hadvezérei már a pun háborúk korától (vagyis a Krisztus előtti III. századtól kezdődően) híresek voltak arról, hogy szerették győzelmeiket hősies és hatalmas diadaloknak beállítani, melyekről terjengős hadijelentéseket küldtek haza a szenátusnak. Ezt az írsában megtett majd több helyen felolvasott hosszú öndicséretet később gyakran követte egy római diadalmenet (vagy úgynevezett ovatio), melyben Róma lakossága elragadtatott ünnepléssel jutalmazta a győztes csatából hazatérő hadvezérét. Mindezen szokások annyira Róma részét képezték, mint sajátos tóga-viselet, a jellegzetes légiós fegyverzet, az amfiteátrumok látványa és a latin kultúra ezernyi jele a birodalomban (kövezett utak, vízvezetékek, patrícius házak és a Fórum Romanum épületeinek látványa ... stb). 

A kép forrása: historynet.com

Különlegességnek számított, ha egy római hadvezér a megszokott dagályos és hosszú hadijelentés helyett egy tömör üzenetben jelzett a szenátusnak győzelméről. A történettudomány alig tud ilyen esetről, ám az egyik annyira rövidre sikerült, hogy máig fennmaradt és közismert lett szövege, mely így szólt:

"Veni, vidi, vici"

... ami annyit tesz: "jöttem, láttam, győztem". A tömör és lakonikus hadijelentést Julius Caesar küldte a római szenátusnak, mégpedig Kr.e. 47 augusztus 2-án, amikor legyőzte II. Pharnakész pontusi királyt, a zelai csatában (a mai Törökország területén).

Apropo "lakonikus": a kifejezés a spártaiak ókori államára utal, Lakóniára, melynek harcosai híresek voltak tömör beszédükről. Egy ókori anekdota szerint, amikor a makedónok kiterjesztették uralmukat a hellén államokra, a spártaiak szembeszálltak velük és a makedón király (II. Philipposz) fenyegetésére - mely így hangzott: "ha legyőzlek benneteket, eltörlöm Spártát a Föld felszínéről" - csak ennyit üzentek vissza: "HA ...".

Visszatérve Caesar hadijelentéséhez: az említett zelai csata évében Caesar már megkaparintotta a teljhatalmat, hiszen az első triumvirátus már felbomlott és egy évvel a zelai csata előtt (Kr.e. 48 augusztus 9-én) a pharsalusi csatában legyőzte egyetlen riválisát, Pompeiust is. Ekkor már csak egyetlen teendője maradt: a rendteremtés a birodalom keleti részén. Ennek jegyében először Kleopátrát támogatva legyőzte az egyiptomi fáraót (Kleopátra testvérét), biztosítva Róma fennhatóságát a gazdag terület felett, majd még keletebbre indult, a mai Törökország vidékére. Itt győzte le Pontoszt, hogy a Római Birodalom szomszédságában cliens királysággá tegye (alávetett területté).

A Római Birodalom Caeasr korában. A kép forrása: LINK

Caesar a csata után mint a birodalom legsikeresebb hadvezére diadalmasan térhetett haza Rómába, megszerezve az összes fontos római címet, köztük a consuli méltóságot is. Rövid hadijelentése kicsit alaptermészetét is megmutatta, melytől távol állt minden mesterkéltség. Példátlan hatalomkoncentrációjának emléke örök időkre megőrződött és ma a császár szavunk (illetve az ókori császárok megnevezései közt a "cézár" kitétel) hosszú évszázadokra jelezte (és jelzi ma is) emlékét.

Ha a XX. századot külön kezeljük és a "legnagyobb" hadseregeket keressük, kifejezetten a létszámra fókuszálva, akkor alighanem ázsiai haderők jöhetnek szóba, mint a kínai, oszmán, perzsa, indiai vagy mongol haderő. Ha azonban az ütőképesség a fő szempont és a XX. század is "játszik" akkor már árnyaltabb a kép. Nézzük a történelem három leghatékonyabb és legütőképesebb hadseregét.

Az ókori Róma hadserege

A kép forrása: LINK

Az ókori Róma hosszú évszázadokon keresztül bizonyította ütőképességét, hiszen a Krisztus előtti 3. században kezdődő pun háborúitól kezdve egészen a germánok elleni sikeres hadjáratokig (Marcus Aurelius háborúi a Krisztus utáni 2. században) sorra aratta győzelmeit, sokszor nagyobb létszámú haderőkkel szemben is. A római légiók fegyelmezett hadrendben, a hosszú-pajzs (scutum) és a gladius használatával törtek előre, de a Krisztus utáni időkben a lovasság szerepe is megnőtt. A gladius - mely egyes hadtörténészek szerint Rómát naggyá tette - egy 63 centi pengével rendelkező, kétélű rövid-kard volt, 6 cm szélességgel, szúrásra, hárításra (kevésbé vágásra) tervezetten. Kitűnő római hadvezérek vezették a légiókat, mint Scipio Africanus, Julius Caesar vagy Lucius Lucullus. Mindezeknek köszönhetően a Római Birodalom Traianus császár korára (Kr.u. 98 - 117) elérte a 6 millió négyzetkilométert három kontinensre kiterjedve és a történelem egyik legsikeresebb birodalmát alkotva.

Napóleon verhetetlen serege

A kép forrása: LINK

Bonaparte Napóleon 1796-ban, alig 27 évesen lett az itáliai francia hadsereg parancsnoka, mely beosztásban már jelentős csatákban vezethette katonáit Ausztria ellen. Innentől kezdve egészen az 1815-ös waterlooi csatájáig, vagyis majdnem 20 éven keresztül verte végig Európa szinte összes hadseregét. Győzelmeiben - 60 sikeres csatájában és győzelmében - döntő szerepe volt egyrészt vezetői stílusának - annak a ténynek, hogy mindig az emberei között tartózkodott (ellentétben a korszak jellemző hadvezéri magatartásával, mely távolról kísérte nyomon a katonai eseményeket) - részint pedig katonai hozzáértésének, miszerint jól megtervezett módon, a különböző fegyvernemeket (gyalogságot, tüzérséget, lovasságot) ügyesen mozgatva, kivételes hatékonysággal vezette embereit. Legnagyobb győzelmeit Marengónál (1800 június 14.), az Austrelitzi csatában (1805 december 2) és többek közt Wagram mellett (1809 július 6.) aratta.

A Wehrmacht

A kép forrása: LINK

Adolf Hitler hadserege 1939-ben a háború kirobbanásakor közel 7 millió német katonát számlált, melynek majdnem felét a Szovjetunió elleni harcra  összpontosította 1941 és 1945 között. Bár a Wehrmacht sokszor követett el hibákat - többnyire éppen a Führer hozzá nem értő makacskodásának köszönhetően (mely sokszor értelmetlenül tiltotta meg még a taktikai visszavonulásokat is), a német hadsereg páratlanul tehetséges tábornoki karral és ütőképes harckocsi állománnyal illetve tüzérséggel rendelkezett. Előbbit illetően: Heinz Guderian, Erich von Manstein, Erwin Rommel, Gerd von Rundstedt illetve például Hasso von Manteuffel emelhető ki, addig a harckocsikat és tüzérséget tekintve a Panzer V. Párduc, a Sturmgesütz IV, illetve az M43 (Pak 43 Panzerabwehrkanone 43) okozta a legnagyobb veszteségeket ellenségei számára. A német hadsereget végül az amerikai ipar, a szovjet létszámfölény, a többfrontos harc reménytelensége és a német állam gazdasági kimerülése kényszerítette térdre közel hat évnyi háborúskodás után.

Ha a "birodalom" szót meghalljuk, akkor rendszerint a rómaiak hatalmas hódításai ugranak be, vagy Adolf Hitler III. birodalma esetleg az oszmánok vagy mongolok végtelen területei, netán Oroszország sok millió négyzetkilométeres cári birodalma. Csak kevesen tudják, hogy a történelem legelső birodalmát a mai Közel-Keleten egy rejtélyes szemita népcsoport hozta létre mégpedig a Krisztus előtti 3. évezred közepén. (A szemita népek közé soroljuk egyébként az arabokat és a zsidókat is.)

Akkádok (A kép forrása: discovermagazine.com)

A történelem legelső birodalmát létrehozó népnek a pontos neve sajnos nem maradt fenn, így csupán fővárosukból képzett megjelölésüket használhatjuk, úgy emlegetve őket: akkádok. Fővárosuk Agade (jelentése: tűzkorona), a sumér városállamok többségétől északra feküdt, innen indult meg seregével Sarrukin király Krisztus előtt 2334-ben, hogy legyőzze és meghódítsa a korabeli világ legfontosabb államait és városait.

A régió két legnagyobb folyója, a Tigris és az Eufrátesz egy öntözéses gazdálkodással jól megművelhető, gazdag vidéket határolt, melyet Mezopotámiának, azaz folyóköznek neveztek. Itt éltek ekkor már több évszázada a sumérok, akik virágzó és fejlett kultúrát teremtettek városállamaikban. Az akkádok népe ezek ellen vonult Sarrukín vezetésével.

A kép forrása: LINK

A sumér városállamok közül kiemelkedett Umma, melynek híres uralkodója, Lugalzaggeszi korábban képes volt több városállamra is kiterjeszteni hatalmát. Székhelyét a korszak legfontosabb településére, Uruk városába helyezte át, miután megkaparintotta annak trónját. Később ő birtokolta Lagast, Ur városát, Kist és Nippurt is. Ezt a több városból álló sajátos államot győzte le először Sarrukín, majd Lugalzaggeszit kalodába záratta (Nippurban) és végighurcolta Agadén, hogy ezzel is egyértelművé tegye: ő a térség egyetlen igazi ura.

Ez pedig valóban így is lett: Krisztus előtt 2330-ra Sarrukín uralma alá került Mezopotámia egésze, az összes gazdag sumér városállam a Zagrosz hegységtől az arab sivatagokig.

Az Akkád Birodalom (a kép forrása: LINK)

Sarrukín a mezopotámiai városállamok után legyőzte a szíriai népeket is és birodalmát kiterjesztette a Földközi-tengerig, sőt a mai Törökországig. Délen birtokba vette a gazdag Elam városát is, amelynek élére egy vazallusát állította. Évtizedeken keresztül bizonyult legyőzhetetlennek, amit részint különleges hadvezéri tehetségének, részint állandó hadseregének köszönhetett. Sarrukín hozta létre ugyanis a történelem első állandó hadseregét, mely 5400 harcost számlált. (A korabeli világban egy ekkora had már tekintélyesnek számított.)

Az akkádok birodalmáról sajnos keveset tudunk, még fővárosuk (Agade) pontos helye sem maradt fenn. Annyi azért bizonyos, hogy egy központosított és a fővárosból irányított jól szervezett állam-alakulat volt, melyet Sarrukín egy ideig erős kézben tudott tartani, ám uralma végén a belső a felkelések meggyengítették. Az akkádok tökéletesen átvették a sumér kultúra vívmányait és felhasználták azok hasznosságát is. Sarrukín még a sumér isteneket is "átvette" fővárosában Istár templomot emelt, mely istenséget a sumér városokban tiszteltek. Krisztus előtt 2234 és 2279 között Sarrukín négy égtáj urának kiáltva ki magát a történelem első birodalmát uralta. Tény, hogy ekkoriban az akkádok befolyásával csak a Nílus-menti Egyiptom vetekedhetett, mely ekkoriban már túl volt a nagy piramis-építések korán, de nagy hódításokra még nem állt készen (azt majd az újbirodalom kora hozza el 700 évvel később).

Sarrukín szobra (forrás: LINK)

Ami az akkádok külső megjelenését illeti: harcosaik a korabeli ábrázolások szerint ugyanúgy nagy szakállt viseltek, mint a későbbi birodalmak katonái, az asszírok és perzsák. Sarrukín király Ninivében megtalált (megrongálódott) bronz szobra is erre utal (lásd fenti képet).

Az Akkád Birodalom összeomlását másfél évszázadnyi virágzás után ugyanúgy barbár törzsek okozták, mint sokkal később a Római Birodalomét. Krisztus előtt 2200 körül ugyanis egy új de elmaradott viszont harcias, vad és nagy lélekszámú népcsoport tört Mezopotámiára keletről, a Zagrosz hegység mögül. Ők voltak a gutik. Elpusztították Agadét és az Akkád Birodalom legyőzése után következő évszázadban rátelepedtek az akkád városokra is.

A történelem elmosta az akkádok nyomait és emlékét is, helyükre új népek, új államok kerültek. Ám akkor is tény marad, hogy az Akkád Birodalom volt a történelem legelső birodalma.

A cím némi szubjektivitást tartalmaz, hiszen mit értünk az alatt, hogy "legnagyobb hadvezér"? Az a katonai vezető, aki élete során a legtöbbször tudott győzni? Vagy az, aki a legtöbb éven keresztül volt sikeres a hadjárataiban? Esetleg aki a történelem legnagyobb csatáiban diadalmaskodott? Netán a hátrányból megnyert csaták "bajnokát" tekintjük legnagyobbnak? Vagy talán a veretlenség a döntő tényező, esetleg a legtöbb (legnagyobb) meghódított terület? Jelen poszt a győztes csaták számát veszi alapul (és nyilván azok arányát a vereségekhez képest).

Ha az említett szempontot nézzük, akkor mindenképp szóba jöhet Nagy Sándor, aki a Krisztus előtt 334-ben induló hadjáratában (amikor átkelt a Helléspontoson) egy alig 42 ezres haderővel (a létszám kérdésében megoszlanak a történészi vélemények a 40 és a 60 ezres számadat között) legyőzte a túlerőben lévő perzsa seregeket, meghódítva a korabeli világ legnagyobb államát a Perzsa Birodalmat.

A kép forrása: LINK

Ugyancsak óriási katonai tehetség volt az ókor másik nagy hadvezére Julius Caesar, aki meghódította Galliát és sikeres hadjáratokat vezetett Ázsiában is (Pontosz ellen [innen ered a veni, vidi, vici hadijelentése Kr.e.47-ből]) illetve le tudta győzni nagy vetélytársát - egy másik nagy római hadvezért - Pompeiust is.

Európán kívüli hadvezér-tehetségek is akadnak, mint Szaladin, egyiptomi szultán (eredeti nevén: An-Nászír Szaláh ad-Dín) aki a kereszteseket győzte le 1187-ben (hattini csata) és a mongol Szubotaj, aki a XIII. század közepén Ázsiában és Európa keleti részein nagyobb területeket hódított meg, mint bármely hadvezér a történelem során.

A kora-újkor egyik legeredményesebb nyugat-európai hadvezére Oliver Cromwell volt, aki vasbordájú lovasságával egy új fegyvernemet teremtve alig pár év alatt legyőzte az angolok royalista serege után a skótok, írek és hollandok seregeit is. A modernebb korokhoz érve Arthur Wellesley, Wellington hercege (1769-1852) a legkiemelkedőbb név, hiszen több kontinensen is győzelmeket aratott, többek közt Indiában a gyarmati harcok során, majd Európában ahol Napóleon egyetlen méltó ellenfelének bizonyult.

A XX. század hadvezérei közül az amerikai George Patton és a német Erich von Manstein emelhető ki leginkább. Előbbi a nyugati front hőse volt a második világháború alatt, utóbbi pedig Hitler legtehetségesebb tábornoka a keleti fronton. Manstein erői foglalták el 1942 elején a Krímet és ő mentette meg a biztos pusztulástól 1944 februárjában az 1. német páncéloshadsereget. (Életéről bővebben ITT.)

Ám a felsorolt hadvezér-tehetségeket mind megelőzi az a tábornok, aki a legtöbb csatát nyerte meg élete során, ő pedig Bonaperte Napóleon, közel 60 csata hőse.

A kép forrása: LINK

A korzikai fiatalember egészen fiatalon lépett katonai pályára majd végigjárta a ranglétrát. Alig 17 évesen már tüzér-hadnagy, a francia forradalom radikalizálódásának küszöbén pedig (1792-ben) mindössze 23 évesen százados. Gyorsan emelkedett, mert tehetségesnek bizonyult szinte mindenben. A francia forradalmi hadseregben ritka módon, már 24 évesen dandár-tábornokká nevezték ki. Itt egy időre megrekedt a pályafutása, de közben bekerült a párizsi "jobb körökbe" a szalonokat látogatva, ahol megismerte Paul Barras is, a forradalmi Franciaország "erős embere". Próbának vetették alá, melyet Napóleon kiállt: kemény fellépéssel a tömegbe lövetve oszlatott fel egy royalista utcai megmozdulást. Barras innentől bízni kezdett benne és az akkor már 27 éves fiatalembert az itáliai front parancsnokává tette. Ekkor megkezdődött Napóleon győzelmeinek sorozata: mintegy 60 csata, melyekben néhány kivétellel mindig győzni tudott.

Napóleon az Ausztria feletti első nagy győzelmére lett a legbüszkébb: az auszterlitzi csatában ugyanis, 1805 december 2-án óriási diadalt aratott legfőbb ellenfelein. Bonaparte Napóleon az 1796-os frontparancsnoki kinevezése és 1815-ös waterloo-i végső veresége között, majdnem 20 éven át aratta győzelmeit szerte Európában. Győzni tudott az oroszok felett (Borogyinonál), a németeken (a jénai és auerstadti csatákban) és az osztrákok felett is (Austerlitz, Aspern és Wagram mellett), egyedül az angolok és a már említett Arthur Wellesley tudták megállítani. Viszont Wellesley fele annyi csatát nem vívott mint Napóleon.

Isten hozott a Vinicius blogon!

A Marcus Vinicius név háromszorosan is kultúránk része: egyrészt mert valós történelmi személy, aki Krisztus korában élt, mégpedig a Római Birodalomban, ahol a Kr.e. 5 és Kr.u. 46 közötti élete során kétszer is elnyerte a consuli címet (és lett a birodalom legfőbb vezetője). Másodsorban ennek a bizonyos római vezetőnek a fia, (ugyanezen a néven) egy híres regény-alak, mégpedig az egyik leg-elismertebb Nobel díjas regény, a Henryk Sienkiewicz által megírt Quo vadis legfőbb karaktere. Bár hozzá kell tegyük: a kitűnő lengyel író a fiút karakterét csak kitalálta és tette meg szerelmi drámájának főszereplőjévé (a valódi Marcus Viniciusnak nem volt vér szerinti fia). És ha mindez nem volna elég, a jelen blogot író történész (egyik) írói álneve is a Marcus Vinicius név.

Sokat gondolkodtam blogom nevén és azért választottam a Viniciust, mert egyszerre irodalmi és történelmi alak és ez a két kulturális terület áll legközelebb hozzám. Történészként pedig rövid történelmi érdekességekről tervezek itt írni. Remélem az oldalam elnyeri tetszésed! Köszönöm, hogy elolvastad! Ha írnál, ide címezd soraidat:

marcusvinicius1350@gmail.com